Nagycsaládban élni jó?

Gyerekkoromban csak érintőleges tapasztalataim voltak a „sok gyerekes” nagycsaládról. Édesapámék négyen, édesanyámék nyolcan voltak testvérek, de nagyszámú unokatestvéreim – két család kivételével – egykék és „kétkék”. Nagyszülőknél, és az akkor még gyakori lakodalmakban, családi ünnepként is megélt búcsúkban, rokoni nyaralásokon gyakran találkoztunk egymással, a korban közel állókkal veszedelmesen egy húron is pendültünk, de az mégis más, mint együtt élni. Nővérem hat évvel idősebb, nem sok közös témánk volt. Még nagycsaládban élő osztálytársam, barátom is alig volt. A mi generációnk az, ahol tragikusan „beszűkül a korfa”.

Édesanyám nyolcvanadik születésnapján mesélte el, hogy hogyan lettünk ilyen kevesen. 1962. augusztus 31-én hajnalban megszülettem. Összesen négyen születtünk aznap. Dél körül, a 24 órás „műszak” végén, benézett a szülőotthon orvosa. Úgy, ahogy kilépett a műtőből: fehér köpenyben, fehér PVC-kötényben, fehér gumicsizmában, nagyjából leslagolva. Már ahogy közeledett, lehetett hallani, hogy nagyon feszült. Belépett a kórterembe, megnyugodott, mosolygott az egészséges falusi kismamákra és gyerekekre. Aztán az egyik kismama szeme megakadt a gumicsizmájára ragadt véres foszlányon. Lenézett az orvos is, újra teljesen elkomorodott, és azt mondta: „Ezt nem lehet büntetlenül csinálni! Ezért valaki fizetni fog! Csak ma 110 abortuszom volt.” (Az a szülőotthon látta el az akkor épülő és induló „szocialista várost”, Kazincbarcikát is.) Úgyhogy valódi túlélő vagyok, és rengeteg őrangyalom van.

Kistestvérem ugyanúgy nem született, mint „egyke” feleségemnek testvére, valószínűleg ma már egyszerűen megoldható biológiai okok miatt. Pedig nagyon kértük, sőt követeltük éveken át a nővéremmel együtt, és nem is utasították el a szüleink.

Igazi, sok gyerekes nagycsaládjai akkoriban leginkább a görögkatolikus papoknak és református lelkészeknek volt (a legszegényebbeken kívül). Nagyon vonzó példát jelentett, ahogy ők tudtak együtt tanulni, dolgozni, bulizni, és ahogy csereberélték egymással a ruháikat, játékaikat, könyveiket, ahogy megvédték egymást. Egyenként gyakran még kevesebb volt mindenből nekik, mint a többi falusi egykének és „kétkének”, mert akkoriban a falusi lelkészek, papok ugyanolyan abszolút szegénységben éltek, mint a kétkezi dolgozók és pedagógusok, de a gyerekek „javai” összeadódtak. Így már kisgyerekként elhatároztam, hogy sok gyereket akarok, hogy az én gyerekeim ne legyenek játszótársak híján, mint gyakran én. Nemcsak én voltam így ezzel, az anyai unokatestvérek közül négyünknek is van öt gyereke.

Feleségemmel egy egyházi (akkor még fél-földalatti) ifjúsági közösségben ismertük meg egymást, amelyben szintén meghatározó volt a háromtól több testvérből álló nagycsaládban felnőtt gyerekek (többnyire papok gyerekei) jelenléte. Még nem ismertük egymást, amikor a csapatunk látogatást tett az egyik ilyen papcsaládnál, ahol nemcsak a gyerekek száma volt szokatlan, hanem az is, hogy a legnagyobb már (teológiai) doktor volt, a legkisebb meg akkor kezdte az általános iskolát. Ahogy sétáltunk a faluban, előttünk a hittanos társaink, meghívóink mentek, három lány, összekapaszkodva, az édesanyjukkal együtt. Ahogy mi, fiúk mentünk lemaradva mögöttük, egyik medikus barátom hívta fel a figyelmünket, hogy bizony az anyukának is „versenyképes” az alakja a csinos egyetemista lányaival, ami csak megerősítette elhatározásomat, megnyugtatott, hogy nem a gyerekek száma öregít, sőt ellenkezőleg…

Pedagógus feleségemmel már az együttjárás és jegyesség időszakában is négy gyereket „terveztünk”, amit öt (a házasságkötéshez képest hat) év alatt úgymond „teljesítettünk” is. Aztán öt évvel a negyedik után megérkezett a „ráadás” is. A jutalom.

Amikor a gyerekeink kicsik voltak, akkor is volt állami családpolitika. „Csomagban”. Közvetlenül előtte volt az a „szociálisan érzékeny” pénzügyminiszter, aki a legnagyobb hatást gyakorolta az egészségemre. Megszüntette a három és több gyerekeseknek nem sokkal korábban bevezetett gyerekenként 1000-1000 forintos szja-kedvezményt és befagyasztotta a közszolgálati illetményeket. A rezsi- és élelmiszerköltségek maguktól is meglódultak. Választanom kellett, mire nem költünk tovább. Addigi életem bő felében dohányoztam. Volt már korábban is több sikertelen (átmenetileg sikeres) leszokási kísérletem, és napi egy dobozzal szívtam, ami három gyerek addigi adókedvezményét vitte el addig. Ez az intézkedés adta meg a végső lökést számomra a végleges leszokáshoz…

Mivel a ’90-es évek elején Magyarországon egyedül egy balatoni kisebbségi önkormányzati üdülő fogadott háromtól több gyerekkel családokat, két, légúti megbetegedésekre hajlamos gyerekünk miatt egy rádióműsor információi alapján elmentünk Erdélybe, Parajdra, és éveken át visszajártunk sóbánya-terápiára. Ott és szerte Erdélyben tanulhattunk emberséget, magyarságot, humort. Tengeri és valódi külföldi nyaralásra együtt nem jutottunk el, de a gyerekeink már többször is, más kontinensekre is.

Gyermekeink már a saját lábukon állnak, és saját útjukat járják, amely gyakran hazafelé kanyarodik. A hétvégi – és főleg tanítási szünetekben a hét közbeni – főzésre valahogy mindig előkerülnek a nagy fazekak, tepsik, serpenyők, lábasok, és nagyon ritkán, szinte csak a járvány alatt fordult elő néhányszor, hogy az ebédlőasztalba több héten át nem kerültek be a bővítő lapok. Mindig feszes volt a költségvetésünk, ezért nem is játszottuk meg azt, hogy a gyerekeink a szükséges ruhát, cipőt, iskolai és sportfelszerelést születésnapjukra vagy karácsonyra kapják. Inkább óvodás koruktól nálunk rendeztük meg a baráti összejöveteleiket, és igyekeztünk, igyekszünk mi is megszeretni azokat, akiket ők szeretnek, és akik őket szeretik. Eddig ez jól sikerült. A születés- és névnapok családi megünneplése főleg ünnepi ebédekben, kedvenc ételeikben, szeretteik családjának meghívásában, leginkább ehető meglepetésekben jelenik meg. Ők viszont a hátunk mögött összebeszélve és összefogva gyakran olyan nagyobb iparcikkel ajándékoznak meg minket, amelyeket szeretnénk mi is megvenni, de halogatjuk, sajnáljuk rá a pénzt. Így lett egyebek között denevérpadunk, de még új konyhaszekrényünk is.

Két „nagy”, tizenéves unokánk van még csak, de már nagyon várjuk, hogy több legyen, remek érzés szinte felelőtlenül „babázni”.

Amikor még csak a szárnypróbálgatásnál tartottak, furcsán „süket”, üres volt a ház, ha egy-két gyerek nem volt otthon. Ha nem, vagy kevesebben lennének, az életünk is olyan üres maradt volna. Persze voltak bőven nehézségeink is, de azok nem elsősorban a gyerekek számából adódtak. Még az ifjúsági egyházi közösségünkben, egy Máriapócsra készített énekes-verses áhitat részeként fogalmaztuk meg hitvallásunkat. Abba került bele hogy hiszünk az életben és a szeretetben, és vágyunk, célunk az élet és szeretet továbbadására. Ez az a cél, amelyet nagycsalád nélkül talán soha nem is érhettünk volna el. Úgyhogy: