Nagycsalád a Kiss család

Feleségemmel középiskola második és harmadik évfolyamát összekötő tavaszán ismertük meg egymást, és hamar kiderült, hogy egymásnak lettünk teremtve. Ahogy reménnyel telten tervezgettük közös jövőnket, már tudtuk, hogy, ha Isten megsegít, nagycsaládosok leszünk. Négy gyermeket szerettünk volna legalább.
Nehéz megmagyarázni, hogy miért. Nálunk ez nem volt öröklött valóság, hiszen mindkettőnknek egyetlen testvére van. Mindketten pedagógusi pályára keveredtünk, hiszen szeretjük a gyerekeket. Sőt: szeretünk „gyerekek” lenni. „Házasságunk elején, a játszótéren biztosan leteszteltük a hintát, mászókát, csúszdát – de mai napig is szeretjük a társasjátékokat, és szívesen próbálunk ki felnőtt fejjel talán gyerekesnek tűnő új dolgokat.
Első fiúgyermekünk születésével a férjből és feleségből apa és anya lett, és szinte észrevétlenül váltunk alig néhány éven belül nagycsaládosokká. Kimondhatatlan hálával tartozom az Istennek feleségemért, akire nagyon büszke vagyok, és akinek erején és kitartásán mindig el tudok csodálkozni. Egy alkalommal, amikor három fiúgyermekünk után a feleségemmel a negyediket vártuk, éppen főiskolás társaival találkoztunk. Ezen a találkozón az egyik csoporttársa megjegyezte: „Te egy igazi ősanya vagy! és hozzátette: Egyszerűen vannak, akik anyának születnek.” Egyet kell értenem vele: Jól áll neki ez a szerep.”
Páros években született négy fiú és egy kislány gyermekünk boldog szüleiként tekintünk most már az elmúlt időkre, valamint az előttünk álló útra. A boldogság alatt nem feltétlenül a hétköznapok felhőtlenségét értem, hiszen a létszámból adódóan talán több megoldandó helyzettel, konfliktussal találkozunk, mint azok, akik kevesebb gyermekkel élnek egy fedél alatt, és az is igaz, hogy kevesebb idő jut az egyes gyermekeinkre, mintha egyedül lennének. Ugyanakkor bízom benne, hogy eme körülmények még épp időben eljuttatják őket annak felismerésére, mely minden emberi élet alapfelismerése kellene, hogy legyen: „Ti – nem én vagyok a világ közepe”. Biztosan több türelemre, több alázatra, több együttérzésre van szükségük, de úgy gondolom, hogy ez így van jól!
Nem lennék teljesen őszinte, ha azt mondanám, hogy minden nap minden egyes percét élvezem, de egészen biztos vagyok abban, hogy nem cserélném el másra. Nem állítom, hogy nem vágyom néha egy csendes, nyugodt napra, de mégis boldoggá tesz a tudat, hogy célom, feladatom van.
Egy nagycsalád a szeretet iskolája, ahol elsajátíthatom a másikra figyelés fortélyait, ahol levetkőzhetem önzésemet, ahol mindig van lehetőség a bocsánatkérésre és megbocsátásra, ahol örülhetek és vigasztalódhatok, ahol megtalálhatom önmagamat. Kivételes lehetőség ez a jellemfejlődésre – kár lenne kihagyni! Lehet, hogy nem jut mindig mindenkinek minden, lehet, hogy olykor összébb kell húzni magunkat, hogy elférjünk, lehet, hogy nem tudunk mindig mindenhol jelen lenni, de az élethez leginkább szükségeset, a legfontosabbat itt tanulhatom meg.

 

Kiss Gábor
Keszthely