Mindig is nagycsaládot szerettem volna! Már akkor is ezen gondolkodtam, amikor nem volt feleségem, és mindig úgy véltem, hogy a feladatokat nem kell női vagy férfi munkákra felosztani, hanem mindenki csinálja azt, amihez ért, és amire éppen szükség van.
Feleségemmel úgy csöppentünk bele a családi életbe, hogy rögtön ikreink születtek. Két baba, kétszer annyi munka. Én azonban egy percig sem bántam, örömmel vettem részt a picik gondozásában, büfiztetésében, altatásában. Sőt, ha tehettem, két tanítási óra között hazaszaladtam, hogy segíthessek feleségemnek.
Ma már négy gyermekünk van, az ikrek 12 évesek, a kislányunk 9 éves, a kicsi fiunk pedig hamarosan óvodás lesz. Számomra ma is ugyanolyan természetes, hogy minden munkát megosztunk a feleségemmel. Ha kell, vacsorát főzök, de örömmel segítek gyermekeimnek a földrajzleckében, hittanban vagy akár a matek tanulásában is.
Reggelente mindig elviszem gyermekeimet az iskolába és óvodába, majd én is sietek a munkahelyemre dolgozni. Vannak olyan napok is, amikor az egyik gyermekemet táncórára viszem, míg a másik kettőt atlétikára, és természetesen mindhármukat másik helyszínre. Dacára a sok utazásnak, mindig örömmel kísérem el őket, legyen az iskola vagy edzés, hiszen a velük eltöltött minden egyes perc megfizethetetlen.
A délutáni tevékenységek és munka után mindig jó érzés hazaérkezni. Nagyszerű érzés, mikor az egész család együtt van, a közös vacsorák, utána a közös játék és természetesen az esti lefekvés, amely nem mindig az elképzeléseink szerint történik. Ilyenkor szokott az eszembe jutni feleségem egyik kedvenc mondata: „a család bensőséges hangulatát az anya teremti meg, az apának pedig meg kell őriznie ezt kölcsönös szeretetben.”
Bak László
Miskolc
