Szabó Viola vagyok, a férjemmel Szabó Zoltánnal közel 35 éve vagyunk házasok. Két lány és egy fiú boldog szülei vagyunk, és már boldog nagyszülők is egy kislány és egy kisfiú unokával. Egy keresztyén közösségben ismertük meg egymást Nagyváradon, ahol egy ifjúsági csoportba jártunk. Közelebbről egy kiránduláson ismertük meg egymást 1985 nyarán, amit a Bihari hegyekbe Pádisra terveztünk az ifi csoport egy részével. Többen készültünk erre a 3 napos sátoros kirándulásra, de a szülők visszatartása miatt a végén csak 6-an tudtunk elmenni. A Pádisi-fennsík nomád sátorozó helyen táboroztunk le, és rövidebb-hosszabb túrákkal bejártuk a gyönyörű környéket. A fiúk közül a férjem Zoli, gondoskodott az utaztatásról (ő rendelkezett kocsival és jogsival), a sátrak, kellékek stb. biztosításáról, még a túrákat is ő vezette. Én pedig az étkeztetéseket irányítottam. Nem volt ez így megtervezve előre, de valahogy ez mindkettőnkben megvolt, és felkérés nélkül rutinból csináltuk, a többiek meg szívesen hagyatkoztak ránk. Akkor ott úgy el voltunk foglalva a teendőnkkel, hogy nem is vettük észre mennyire kiegészítettük egymást, és nagyon jól sikerült ez a kirándulás. Annyira, hogy aztán azért jöttünk össze többször is ezzel a kis csapattal, hogy naplóba foglaljuk, dokumentálva képekkel: ”Emlék Pádisról” címmel, amit be is köttettünk kemény borítóval és mindenki kapott 1-1 példányt. Rájöttünk, hogy mennyire jól tudunk együttműködni. Mindketten egyre többet emlegettük otthon a szüleinknek a másikat, hogy „milyen ügyes volt!”. A szívünk egyre jobban összehangolódott a szeretet által, és úgy döntöttünk, hogy nekünk közösen ezt tovább kell vinni egy életen át, mert összetartozunk! 1986 nyarán kimondtuk a boldogító „igent” összeházasodtunk Nagyváradon, és itt is éltünk még néhány évig. Mindig körbe vettek bennünket gyerekek, mert én is többszörös nagynéni voltam, három idősebb nővérem van, és nekik már voltak gyerekeik, a férjem húgának is volt kettő. Mindketten próbálgattuk már a „gyermeknevelést”, de már szerettük volna a sajátunkat is babusgatni, nevelni. 1988 őszén végre boldogan ringathattuk a mi kis drága, első szülöttünket, Bettinát. Közben átköltöztünk Orosházára, ahol az apai nagymamám született és élt egy ideig. Ez a költözés nem ment ilyen simán, de ennek leírása nagyon hosszú lenne. 1991 nyarán már itt Orosházán, ahol most is élünk megszületett a második aranyos kislányunk Erika. Tudtuk, hogy több gyermeket is akarunk, de még nem határoztuk el mikor. 1994 áprilisában az épen és egészségesen született Erika kislányunk agyvérzést kapott. A kórházban elég tapintatlanul feltették azt a kérdést: „van-e még gyermekünk?”, mondtam, hogy van, de már ott megfogalmazódott bennem, hogy mielőbb 3.-ik gyermeket vállalunk. Akkor Erika 20 nap alatt felépült, de kiderült, hogy egy nagy kiterjedésű aneurizma (értágulat) van az agyában, amit éren keresztül 4 és 8 éves kora között többször műteni (embolizálni) kellett, elkerülve az újabb agyvérzést. Ezek a műtéti kezelések, egészségkárosító mellékhatással is jártak, ami sok rehabilitációt igényelt. Mindezek közben 1995 tavaszán megszületett a várva várt kisfiúnk Zoltán, így nagycsaládosok lettünk mi is. A gyerekek nőttek, Erika a betegsége ellenére hála Istennek jól volt, végig járta a gimnáziumot, és még egy irodai asszisztensi szakmát is szerzett. Sajnos később megint egy kisebb agyvérzése lett, amiből elég hamar felépült, de 5 év múlva újra kellett kezdeni ezeket a műtéteket, amik jelenleg is folyamatban vannak, egyelőre jó eredménnyel.
1995-ben léptünk be az Orosházi Nagycsaládos egyesületbe, ahol nagyon jól feltaláltuk magunkat. Később csoportvezető is lettem és a vezetőségben is szerepet vállaltam. A csoportvezetőségben, adományosztásban, rendezvényszervezésben sokat segített a családom, különösen a nagylányom Bettina és a férjem. A férjem még táboroztatásokban is részt vett a gyerekekkel, segítőként Balatonföldváron és Abaligeten, mind a két helyre tömegközlekedéssel, elég kalandosan utaztatták a gyerekeket. Gyerekeink már kiskoruktól megszokták a közösségi munkát. Mivel felelőségtudatosan csinálták, számítottak is rájuk. Nem csak a nagycsaládosoknál, de Erdélyi keresztyén táborokban is sokszor részt vettünk segítőként, a gyerekek résztvevőként is, ahol 1oo-nál is több gyerek volt egyszerre. Rengeteg élmény, rengeteg kaland, felelősség, de számunkra is feltöltődés volt, látni a sok boldog, sokszor hátrányos helyzetből érkező, csillogó szemű gyermekeket. Úgy érzem tovább tudtuk vinni, átadva gyermekeinknek a szeretet, a közösségépítés fontosságát, egy-egy ilyen tábor, vagy egyéni kirándulások, programok által is. Megszerettetve velük a természetet, szeretni, tisztelni az embereket. A sok kalandos, gyönyörű gyermekévek számunkra nagyon hamar elteltek, és csak azon kapuk magunkat, hogy hirtelen felnőttek a gyerekeink. Az első ilyen trauma akkor ért mikor néhány hónapra a nagylányom kiment Amerikába az unokahúgomhoz. Akárki terítette az asztalt, az első hetekben, mindig kitettük az ő terítékét is, mert nem tudtuk volna már megszokni, hogy ő most nincs itt velünk! Aztán ugyan ez megismétlődött mikor a fiunk távolabbra ment egyetemre és ritkábban tudott hazajönni. Hozzá kellett szokni, hogy nem csak növekszik a családunk száma, eljön az elengedés ideje is. Elengedtük őket, mert már ketten közülük egy új boldog családot alkotnak, de ezzel nem elveszítettünk egy-egy gyereket, hanem kaptunk melléjük még egyet-egyet! Még nagyobb család lettünk, mert így már 5 gyermekünk van, és azóta született két gyönyörű unokánk is, Alíz és Olivér. Nagyszülőnek lenni talán még nagyobb öröm, mert a felelősség a szülőket terheli jobban, a nagyszülők, meg csak fürdenek az unokák szeretetében, viszonozva azt. Az egész család most már nincs mindig együtt, de annál nagyobb öröm, ha találkozhatunk, összejöhetünk egy-egy hétvégi vagy ünnepi alkalomra. Hálásak vagyunk a technika fejlődéséért is, ami lehetővé teszi nekünk az online találkozást, ha nincs lehetőségünk személyesre.
Nagycsaládosnak lenni boldogság, de nem könnyű! Minden egyes családtag érkezése nagy öröm, de nő a felelősség és sokszor a megoldandó problémák száma is. Olyan jó volt visszaemlékezni, hogy is indult a közös utunk. Mennyi boldogság, örömmel jár egy nagycsalád, de ugyanakkor nem élünk rózsaszín ködben, ugyanannyi fáradság, konfliktus, nehézség is van a mérleg másik oldalán. Így volt és van ez nálunk is, de az a lényeg, hogy a szeretet által ki legyen egyenlítve a mérleg nyelve. Töltsük fel egymás szeretet tankját, ha úgy látjuk, hogy kezd kiürülni, mert akkor a miénk is töltődni fog! Ez egyensúlyba hozhatja a családi, baráti vagy bármilyen emberi kapcsolatainkat!
Szabó Viola és családja
Nagycsaládosok Egyesülete Orosháza
