Igen, eltelt hét év, és azt gondolom, életem egyik legklasszabb és egyben legmeghatározóbb döntése volt, hogy vállaltuk a harmadikat. Ám akkor, hét évvel ezelőtt, nem voltam boldog, sőt egyenesen sokkot kaptam.
Megfordult velem a világ
Két gyereket terveztünk. Már végre önjáróak voltak, a második is oviba kezdett járni, és a kicsi korkülönbség miatt én nagyon örültem, hogy egy leheletnyit fellélegezhetek. A munkába is vissza tudtam csatlakozni némi zökkenők árán. Aztán amikor a biztonság kedvéért vett terhességi teszten ott láttam a két csíkot, nem akartam hinni a szememnek. De hiszen védekeztünk! Zakatolt a fejemben. Hogyan történhetett ez meg? Megfordult velem a világ.
Fekete vagy fehér?
Eszem ágában sem volt szülni. A férjem a nem mellett döntött, a szüleim és a testvérem éppen azt az oldalt képviselte, amit én. Hol ellene, hol mellette, ahogyan csapongó gondolataimmal bombáztam őket. A barátnőm csak hümmögött. A másik ordított velem, és gyilkosnak nevezett, pedig még nem csináltam semmit. Az én fejemben pedig egy dolog zakatolt csak, én nem akarok még egyszer szülni, szoptatni, babázni. Elég volt. De elvetetni sem akartam. Nincs akkora kocsink, nincs akkora házunk, három gyerek felnevelése becsülettel, odafigyeléssel, minőségi idővel igen is hatalmas felelősség. Ja, és a lakáshitelről még nem is szóltam. Szóval nem állt túl jól az a széna. Féltem. Mit féltem, egyenesen rettegtem. Mi lesz, ha nem egészséges, kockáztatom a „szép” életünket, a két egészséges gyerekünket, a működő házasságunkat. A doki azt mondta egy hetem van, döntenem kell. Úgy éreztem, az életem összeomlott, és én darabokra szakadok a súlyok alatt. Elhatároztam, ha kell, megteszem. Sötét napok voltak. Aztán minden eltűnt. Nem volt semmi csak a fekete és a fehér. Eltűntek a befizetendő csekkek, a kicsi autó, a hitellel terhelt lakásunk. Egy kérdés maradt: akarom, vagy nem akarom. A legszörnyűbb azonban az volt ebben még mindig, hogy én erre a kérdésre még mindig nem tudtam válaszolni.
Lesz, ami lesz
Aztán az utolsó este, azt mondta nekem a férjem, hogy ne hallgassak senkire, csak magamra, és döntsek így. Akkor már tudtam, hogy megtartom. Lesz, ami lesz. Nem volt könnyű. Küzdöttem a lelkiismeretemmel, a szívem körül pedig még nagyon sokáig nem enyhült a nyomás. Aztán persze cuki volt, és imádtam, amikor rám mosolygott, ahogy ölelt, ahogy hozzám bújt.
Azóta tudom, hogy ez volt életem legnehezebb és egyben legjobb döntése is, és igen, most már tudom, most már merem hangosan mondani, sőt kiabálni is, hogy bátor voltam, hogy büszke vagyok magamra, hogy hurrá, nagycsaládosok lettünk!
Bogátiné Schütz Gabriella
