2006 nyarán találkoztam a férjemmel egy esküvőn. Ami elsőre feltűnő volt és megfogott benne, ahogy a családjáról mesélt.
Tele volt szeretettel. Éreztem, hogy ugyanúgy, mint én, tartós kapcsolatot keres, és már családra vágyik. Mindjárt az elején jelezte, hogy ő sok gyereket szeretne. Én még nem tudtam, hogy hányat szeretnék. Tele voltam kétségekkel. Hogyan fogom megérteni, amíg nem beszél, hogyan fogom tudni ellátni és hasonló, ma már butaságnak tűnő gondolatok. Aztán megérkezett az első kisfiunk, és igaz, majd fél év kellett hozzá, de belejöttünk a „szülőségbe”.
Nem telt el két év és már a kisöccsét is hazahozhattuk a kórházból. A második születése után biztosak voltunk benne, hogy lesz még harmadik is. Ezt nem nagyon kommunikáltuk a család felé, csak a barátaink tudták. Eltelt másfél év és a férjem szülei már a munkába állásról, és a ’hogyan tovább’-ról faggattak. Mivel azonban a férjem nem volt jelen, én kitérő válaszokat adtam. Nem mertem felvállalni, hogy mi bizony szeretnénk még egy csemetét.
Karácsonyra mentünk haza hozzájuk, amikor átadtunk egy fényképalbumot, immár a harmadikat, hogy várhatóan június közepétől lehet bele rakosgatni új képeket. Az arcukra nem emlékszem, mert annyira féltem, hogy mit szólnak majd. Remegett kezem, lábam. A félelem alaptalan volt, de azért látszódott, hogy az ő fejükben is végigfutnak a szokásos kérdések: kicsi a lakás, az autó, hogy fogtok megélni, a család közelsége nélkül, hogyan oldjátok meg a logisztikát. Ráadásul számukra is felcsillant a remény, hogy a két fiuk és az öt fiúunoka után a hatodik kislány lesz… Elárulom, nem lett. Június elején megérkezett a hatodik kisfiú a családba.
Ami pedig azóta van? Sok-sok nevetés, vidám pillanat, végtelen összetartás és szeretet – néha könnyekkel fűszerezve. Néha elfáradok, néha úgy érzem, kevés vagyok, de a férjem segítségével mindig felállok és megyek, megyünk tovább az úton, a Mi utunkon.
Tóthné Andrea
Monor
