A párom mindig is több gyermeket szeretett volna. Én igazából úgy voltam vele, hogy majd meglátjuk. Aztán jöttek szépen sorban. A feleségem imádta a szülés előtti hónapokat. Nem számított, hogy fiú lesz, vagy kislány. És most már két fiúnk van és egy lányunk. Annyira belejöttünk a babázásba, hogy készültünk már a negyedikre. Sajnos Ő már nem születhetett meg. Így vagyunk teljesek, egy nagy családban.
Nemrég – most, hogy már nagyobbak lettek -, lehetőségünk volt évek óta kettesben tölteni három napot. Nagyon örültünk, programokat szerveztünk magunknak. Aztán már az első este túl nagy volt a csend a házban, és másnap már hiányoztak a gyerekek. A harmadik napon már nagyon vártuk Őket haza.
Mindhárman más-más személyiségek, máshogy kell bánni velük, mást igényelnek, ezért aztán néha fáradtak leszünk estére. Valahogy mégsem tudnánk elképzelni nélkülük. Részei lettek az életünknek… Hát mit mondjak, amikor minden este sorban, mint a kislibák jönnek „jó éjt puszit” adni, bizony mosolyognom kell, akármilyen volt is a napom. Ezek a pillanatok felejthetetlenek! Nekem erről szól a mi kis „nagycsaládunk”.
Dukay Attila
Veszprém
