Épp aznap, amikor szóba került, hogy írhatnék pár gondolatot a témáról, különleges és szokatlan élményben volt részem. Három generációs, hét fős családomból rajtam kívül mindenki házon kívül volt: nagyszülők (szüleim) az ország másik végében baráti látogatáson, lányom egész napos iskolai kiránduláson a fővárosban, férjem és két fiam apósoméknál egy gyors megszaladós beköszönésre. Én pedig egymagam otthon, a csöndben, egyedül majszolgatva valami uzsonnát, hogy ne éhgyomorral érkezzek a heti egyszeri kikapcsolódós, „legalább egy kicsit sportolok is” önáltató tornára.
Igazából nem is emlékszem, mikor volt ilyen utoljára. A csönd: nem jellemző, hogy egy 8 és fél, egy 6 és fél, és egy majdnem 3 éves hosszabb ideig ne keltene zajt, hacsak nem épp alszanak, vagy valami rosszban sántikálnak. A félhomály: általában 3-4 helyiségben jelen vagyunk – valamelyik közös tér, mint étkező/nappali, egyik szoba, és ahogy férjem szokta mondani: a „kishelység”, -, természetesen teljes megvilágítással. Ezúttal, csak magam miatt, még villanyt sem kapcsoltam. Az étkezés nyugalma: hogy a széken ülve végig bírtam enni az összes falatot. A koncentráció: hogy csak magamra kellett figyelnem és hallottam a saját gondolataimat, egészen az elejétől a végéig. Az egész helyzet furcsasága és nyugalma eszembe juttatott valamit. Azt az időszakot az életemből, amikor még szingliségem legmélyén egy kis lakás még kisebb szobájában azon gondolkodtam, a korombeliekkel hogy halad az élet, és ábrándoztam, vajon nekem mi lesz majd a sorsom. Akkor még olyan távolinak tűnt a jelenlegi verzió. Sőt, elképzelhetetlennek..
Férjemmel, mint utóbb kiderült, hasonló utat jártunk be párkapcsolati téren. Közös ismerősök révén kerültünk közelebb egymáshoz, s hogy lássuk, az élet néha milyen vicces játékot űz velünk, ő anyukám szülőfalujából származik, ahol természetesen én is gyakran megfordultam a rokoni kapcsolatok miatt, tehát csak a sors fintora, hogy korábban nem kereszteztük egymás útját.
Elég hamar eldőlt, hogy együtt tervezünk tovább. Egyértelmű volt, hogy ugyanazt akarjuk, klasszikus, harmonikus családi életet, gyerekekkel, kertes házzal és kutyával. Vártunk eleget egymásra, így pár hónapnyi ismeretség után összeköltöztünk és elkezdtük építeni a közös jövőt. Először még Budapesten, én ott éltem és dolgoztam, és ő jött utánam. De már az elején megbeszéltük, hogy amint család leszünk, költözünk haza, vidékre, hisz mindketten oda tartozunk, illetve a mi gyerekkorunk körülményeit szerettük volna biztosítani a saját gyerekeinknek is.
Hirtelen mindkettőnk élete nagyot fordult, s bár családot emlegettünk, ekkor még szó sem volt arról, hogy mennyire nagycsaládot. Férjemnek és nekem is egy testvérem van, náluk amúgy is jellemzően kettesével voltak a testvérek, nálunk is inkább a szüleinktől „felfelé” volt kettőnél több gyermek a családokban. Viszont mindegyikünk famíliájára igaz volt, főleg az enyémre, hogy jelesebb ünnepekre mindenki összejött, szerettünk sokan együtt lenni, ünnepelni, jókat enni, élvezni a generációk sokszínűségét, hallgatni az idősek szórakoztató és tanulságos történeteit, bölcsességeit, elmerülni a legkisebbek huncutságában.
Első gyermekünk, Karina születésekor még magunkban voltunk, mint egy kis szigeten, csak egymásnak, távol a rokonság nagy részétől, átlagos dolgokkal elfoglalva. Amikor a kistesó útban volt, a következő lépés is egyre tisztább lett: mivel eleve ez volt a hosszú távú terv, és a pesti lakást is kinőttük, a második gyerkőc, Kolos születése után pár héttel hazaköltöztünk, szüleim családi házába. Apukámnak hála, mintha ő ezt mindig is tudta volna, hogy valamelyik gyermeke egyszer ott fog élni, olyan közeget teremtett, ahová nyugodt szívvel fészkeltük be magunkat. Azt hiszem, elmondhatjuk, a tényleges nagycsaládos életünk már ekkor elkezdődött.
A mai modern világban többen nem is értették a döntésünket, hiszen manapság valahogy mindenki önállósodásra, elkülönülésre vágyik, arra, hogy az ő dolgába ne szóljon bele senki. Sokan kérdezték, hogyan működik ez az egész, hogy bírjuk ezt a háromgenerációs együttélést. Én mindig azt mondtam, hogy valóban vannak hátrányai is, de előnye annál több, és igyekszünk ezeket szem előtt tartani. Biztos vagyok benne, hogy alig egy emberöltővel ezelőtt nem véletlenül ez a felállás volt a megszokott, a bevált.
Tény, hogy nap, mint nap új kihívásokkal szembesültünk, meg kellett tanulnunk, hogy bizony igazodni kell a másik igényeihez, legyen szó arról, hogy mi legyen a hétvégi menü vagy a délutáni alvás alatt próbáljon meg mindenki picit nyugiban lenni. Nem kevés időbe telt, mire nagyjából kialakultak a rutinok és mindenki felvette a „ritmust”. Mindezt persze úgy, hogy közben valójában folyamatos volt a változás, hacsak a gyerekek fejlődésére gondolunk is.
Ebbe a közegbe született bele harmadik gyermekünk, Kunó. Úgy éreztük, fel vagyunk vértezve kellő tapasztalattal, hogy tovább bővüljön a család, és így válnánk teljessé, de valójában egy ismeretlen terepre tévedtünk. Viszont ekkor szembesültünk leginkább azzal, ami azt hiszem, a nagycsaládok sajátja: hogy nálunk mindig történik valami. Egyszerűen nincs megállás, valamiben épp nyakig benne vagyunk, valamire nagyon készülünk, vagy valamit épp elengedünk. Esetleg valakinek épp egy új szakasz kezdődik az életében, ami mindenkire hatással lehet. De nincsen olyan körülmény, helyzet, amiben nem lenne valaki, aki megtalálná a megoldást, aki átlendítene a nehézségeken. Hogy bár gyakorlatilag minden napunk felér egy logisztikai feladvánnyal, végül mindenkire jut figyelem és minden(ki) a helyére kerül.
Ugyanezt tapasztaltuk, csak nagyobb kivitelben, amikor csatlakoztunk a helyi nagycsaládosok egyesületéhez és elkezdtünk részt venni az általuk szervezett programokon. Még élénken él bennem, mennyire tartottunk az első táborozástól, attól, hogy vajon a gyerekeinket hogyan fogadják majd, be tudnak-e illeszkedni, főleg, hogy gyakorlatilag ők voltak a legkisebbek a társaságban. Elképesztő volt az a türelem és empátia, amivel szembesültünk, és a lehető legtermészetesebb módon. Mert egész egyszerűen itt mindenki ilyen közegben él és létezik, tudja, mire képesek a kicsik, és mi illik a nagyokkal. Nincs kirekesztés, klikkesedés. Közösség van és együttműködés. Mert úgy működik és kész.
Ahogy nőnek a gyerekek, egyre több és bonyolultabb a feladat, viszont ugyanezért valahol minden könnyebb is, hisz sokszor nem várt pillanatokban is felcsillannak azok az értékek, amiket a gyerekek a nevelés által kapnak tőlünk és a nagyszülőktől egyaránt. Meggyőződésem, hogy az életvitelünk, az egymás felé vetített ingerek csakis hasznára válnak a gyerekeinknek és a jövőbeli önálló életükben bőven tudnak majd meríteni belőle. És ami szintén nem mellékes, az idősebbek is nyugodtak lehetnek, hogy mindig lesz körülöttük valaki.
Török Gabriella
