Amikor 3. gyermekemet már pár hete a szívem alatt hordoztam, egyre csak azon gondolkodtam, elég vagyok e ehhez.
Két másik gyermekem 8 és 4 év körül voltak, még úgy sétáltunk az utcán, hogy fogtam a kezüket. Azon gondolkodtam, ha csak két kezem van, hogy fogom három kisgyermek kezét fogni. Elég vagyok e hozzá, elég e ehhez a két kéz. Hogyan fogom eldönteni, éppen kit kell erősebben, szorosabban megtartani? Kisiskolás szertelen, örök álmodozó fiam még éppúgy igényelte a maximális odafigyelést, mint az ovisom, akit sokszor hosszas sírás után sikerült csak reggelente otthagynom az óvodában. Mi lesz, ha megszületik a kistesó? Rengeteget vívódtam, nem a kistesó ellen, hanem önmagam alkalmasságán.
Aztán, ahogyan közeledett az idő, az utolsó hetekbe a nagytesók is teljesen bevonódtak. Az utolsó hetekben, napokban a kisiskolásom volt az, aki jegyzetelte, hogy éppen hány percesek a fájások. Azután, ha nem sűrűsödtek vagy leálltak, csalódottan vette tudomásul, hogy nem ma lesz a kistesó születése napja.
Végül a vívódások maguktól oldódtak. Mindenki fogja mindenki kezét. Mikor ki az erősebb, mikor ki van közelebb. Mikor kit kell erősebben tartani. Mára Virágunk 7 éves, értelmes, nyitott kislány, aki imádja a nővérét, s rajong a bátyjáért. Már ő is nyújtja a kezét, ha szükség van rá. Letörli egy kedves rajzzal, egy puha plüss játékkal a kamaszok könnyét.
Nagycsalád. Sok küzdés, rengeteg szervezés, de több összefogás is. Sok alázat, egymáshoz alkalmazkodás. Tanulás, feltöltődés, szárnyalás. Mi így szeretjük.
S már tíz kezem van…
Szakkayné Oroszi Andrea
Budapest
