Sok évvel ezelőtt láttam egy riportot a Panoráma című tv-műsorban, ami akkor éppen Izráelről szólt. A neves riporter megszólaltatott egy édesanyát, aki 8 fiút nevelt egy olyan övezetben, ahol ellenséges környezet vette körül őket és állandó veszélyben voltak. Sosem felejtem el, ahogyan ez az asszony a fiairól beszélt. Végtelen szeretettel vette sorra őket, mindegyikről elmondta, miért értékes, miért szereti. A kérdésre, hogy nem félti-e őket, teljes bizalommal felelte, hogy bízik bennük és hisz a Gondviselésben.
Akkor én még igen távol voltam attól, hogy saját családom legyen, de nagyon megérintett ennek az anyának az ereje, bizalma, szeretete a fiai iránt. Nem hittem volna, hogy egyszer olyan férjem lesz, aki egy 10 gyermekes család kilencedik sarja és 8 fiúból a hetedik, azt meg végképp nem, hogy magam is 5 gyermekes anya leszek, 3 fiú és 2 lány édesanyja. Azóta pedig már 4 unokás nagymamává is lettem.
A férjemmel többször voltunk riport alanyok a gyermekeinkkel együtt. Egy alkalommal a riporter másik, nem gyerekes és elég zaklatott életű vendége azt mondta, minket nem lehet példának tekinteni, mert nem normális az a harmónia, ahogyan a férjemmel élünk ennyi gyerekkel. Mi pedig úgy éreztük, éppen ez a harmónia az, amiben jó élni, gyermeket nevelni. Kaptunk sokszor bírálatot, hogy miért vállaltunk ennyi gyereket, de követendő példa is lettünk sokak szemében, tiszteltek és megbecsültek. Ezért nem volt mindegy, hogyan élünk, igyekeztünk hitelesen élni és így nevelni a gyerekeinket is.
A NOE-ban senki számára nem kérdés, hogy a nagycsaládos lét nem sétagalopp. Számos nehézséggel kell megküzdeni, de a terheket megkönnyíti az a szeretetáradás, ami ennek az életformának a sajátja. Semmihez sem hasonlítható közösségi élmény is egyben, ahol megtanulunk kölcsönösen egymásra figyelni, egymásért áldozatokat hozni, együtt dolgozni célokért, törődni egymással, ha kell vigasztalni, együtt játszani és sokat-sokat nevetni…
Nemrégiben volt egy unokatestvéri találkozónk. Mi 15-en voltunk unokatestvérek, és a gyerekeink is szintén egy 15 fős unokatestvéri közösség tagjai. Nagy örömömre mind a mi generációnk, mind a gyermekeinké (4-en vagyunk testvérek), igen jó barátságban vannak. Úgy látom, a legkisebbek generációja is hasonló úton indul, habár még kicsik, de szeretik egymást és a nagyobbak ragaszkodnak a picikhez. Jó volt felidézni a sok gyerekkori közös élményt, a csínytevéseket, a nagy születésnapi találkozókat, a disznóvágásokat, a karácsonyokat, amikor nagyapánk anekdotáit hallgatva gurultunk a nevetéstől…
A több generációs széles nagycsaládi közösség unokatesókkal, nagynénikkel, nagybácsikkal, nagyszülőkkel, menyekkel, vejekkel, nászokkal kiegészülve még csak hozzátesz mindahhoz a kincshez, ami nagycsaládosként a miénk, és amit nem vehet el tőlünk senki. Igyekszünk a gyerekeinknek minél több családi közösségi élményt adni, sokat együtt lenni, mert ahogy ezt megállapítottuk, ezek maradnak meg igazán, ezek építik a megtartó szeretetközösséget. Ezeket sem a moly, sem a rozsda nem tudja megemészteni.
Most, hogy már nyugdíjas nagymama vagyok, sokat gondolok szüleimre, nagyszüleimre, akik rengeteg nehézség közt, háborúkat is átvészelve, kemény munka mellett, sokkal nehezebb anyagi helyzetben, mint ahogy mi most élünk, mégis maradandó értékekkel tudtak felvértezni minket. Azt remélem, az én gyermekeim és unokáim is így emlékeznek majd vissza a szüleik, nagyszüleik életére és tovább viszik „fogukban tartva a túlsó partra” mindazt, amit kaptak.
dr. Kormosné Debreceni Zsuzsánna
egyéni tag, Szigetszentmiklós
