Szépirodalmi pályázatunk 2. helyezettje
Minden év végét azzal zárok, hogy jövőre csak jobb lehet. Az élet azonban bebizonyította, hogy még mindig van lejjebb. 2020 január elsején a férjem délelőtt 10 órakor közölte velem azt a hírt, amit még ma sem tudok elhinni. 24 év házasság után válni akar. Napokig csak árnyéka voltam önmagamnak. Így utólag arra sem emlékszem, hogy voltam képes ellátni a gyermekeinket; miként voltam képes a halmozottan sérült fiamat gondozni, vagy a tanulási nehézségekkel küzdő lányom tanulmányait segíteni. Mint egy robot, amiben javíthatatlan kárt okoztak, éltem egyik napról a másikra. A férjem döntése végleges volt, nem tudtam hatni rá. Elkéstem és minderre a karantén alatt jöttem rá. A bezártság, nagyon sok mindenre ad lehetőséget, mindamellett is, amiktől megfoszt. Ami a legfontosabb volt számomra, hogy időt adott. Időt, hogy a XXI. század rohanó taposómalmából kizökkenve olyan apróságokat is észrevegyek, amik mellett egy sima hétköznap tova sétáltam volna.
Ama bizonyos márciusi napon én is, mint kicsike országunk számos lakosa izgatottan vártam a miniszterelnök bejelentését, mi lesz az iskolákkal, bevezetnek-e nálunk is kijárási korlátozást. Aggódtam a gyermekeim biztonságáért az egészségüket tekintve. Egy részem örült a hírnek, miszerint hétfőtől online iskola lesz, ugyanakkor a válásunk miatt ez a lehető legrosszabbkor jött. Napi huszonnégy órából huszonnégy órát a négy fal között tölteni egy rémálomnak tűnt akkor és ott. Nem azért, mert nem szerettem a gyerekeimet, vagy nem akartam velük lenni. Egyszerűen csak gyenge voltam még. Érzelmileg instabil, s nem akartam, hogy így lássanak. A gyerekeknek, főleg a felnőtt kor kapujában, erős szülő kell. Olyan anya, aki támogatni, terelgetni tudja őket. A bejelentés után meg kellett hoznom életem egyik legnehezebb döntését. Elfogadni az elfogadhatatlant, s minden erőmmel a gyermekeim jövőjére koncentrálni. Legalábbis nappal. Éjjel, a hálószobánk magányában, jöhettek a könnyek, a kétségbeesett fájdalommal megtelt sóhajok. Egyedül. Szövögetve a talpra állás mikéntjét. Átgondolva a lehetőségeket. Tudva, hogy nincs visszaút. Nincs kanyar hátra, vagy stop tábla előttem. Csak ültem és bámultam az elcsendesett képernyőt. Így vágtam neki életünk újra szervezésének…
– Anya! – jött a hátam mögül Julcsikám boldog hangja. – Nem kell menni iskolába? Ez komoly? Tényleg? – félre értelmezett boldogságán csak mosolyogni tudtam.
– Kislányom, ez nem azt jelenti, hogy nem lesz tanítás, csupán nem a tanteremben fogtok ülni, hanem valahogyan itthonról lesz megoldva online formában.
– De Anya! – mint minden gyermek, az én Julcsim sem kivétel, azonnal ellenkezni kezdett, hogy milyen ez már, ez úgy sem tartható, ez jó buli lesz. Fél órát soroltuk saját érveinket a másik felé, mikor megjött a férjem, s lányom inkább hátat fordítva neki a szobájába zárkózott. Sok volt aznapra a megemésztendő esemény, ezért páromnak a vacsora felé mutatva jó étvágyat kívánva bementem kicsi fiam szobájába. Bálintkám egy fa játékkatonával küzdött, ami beszorult a kis dobozába.
– Anyuska, nem jön ki. – nézett rám szomorúan. Bálint kromoszóma rendelleneséggel született, így most 17 évesen leginkább egy 1,5 – 2 éves gyermek szellemi szintjén van. A mentális problémák mellé epilepszia is társult az idők során. Leültem mellé, hogy segítséget nyújtsak számára a hatalmas problémát jelentő feladat megoldásában. Kiszedtem a kiskatonát a dobozkából, mire boldog mosoly suhant át az arcán. – Szeretlek anyuska!
– Én is szeretlek kincsem. Sőt képzeld el hétfőtől nem kell menni iskolába, itthon lehetsz egész nap anyával, jó? – kérdeztem tőle, mire egyetlen jóval le is reagálta a történteket. Néha irigylem őt a gondtalan mindennapjaiért. Számára a legnagyobb probléma az az idő átvészelése, amit nem mellettem tölt. Ez az utolsó tanéve, nem tudom, hogyan tovább a számára. Az iskolában nem maradhat, túl koros. A napközi intézmények zsúfolásig telítettek. Várunk, bár a Covid miatti intézkedések csak rontják az esélyeinket, de kitartunk. Muszáj. Neki szüksége van arra, hogy közösségben legyen, nekem pedig muszáj új munkát keresnem. Az előző év utolsó napján megszűnt a munkahelyem. Éreztem, hogy megint könnyekben fogok kitörni, ezért inkább leemeltem a polcról kedvenc mesekönyvét, mellé kucorodtam a földre és elkezdtem olvasni. Azonnal abbahagyta a kiskatonák gyömöszködését és csillogó szemekkel kezdte hallgatni a Thomas a gőzmozdony történetét. Számomra a kisfiammal, Bálinttal töltött idő az igazi terápia.. Az ő figyelme, a végtelen szeretete, minden egyes ráncomat képes kisimítani. Mellette úgy érzem fog még a nap felettem is ragyogni.
A következő napok viszonylag eseménymentesen teltek, utólag be kell látnom, hogy még ekkor is inkább valamiféle robotként álltam csak helyt. Tettem, amit tennem kellett. Győzködtem Julcsimat, hogy tanulni kell, az anyagot így, vagy úgy leadják a tanárai, ha nem figyel, ha nem teszi a dolgát lemarad, aminek később lesznek súlyos következményei. A lázadása valahol érthető volt, hiszen az ő tanárai bizony nem álltak a helyzet magaslatán. Ppt-ben elküldték az anyagot, másolja be, fotózza le, küldje vissza. A dac, ami kitört a lányomból újdonság volt. Ez volt az első alkalom. 17 éves nagy kamasz, de soha nem tapasztaltam még nála ilyet. Semmi ellen. Próbálkozott ugyan kikerülni, megkerülni a feladatokat, de dacolni egyszer sem próbált.
– Mi a fenéért foglalkozzak vele? Ráérek bemásolni! Ez neked tanítás anya? Ezt te is megtudod csinálni, diploma sem kell hozzá!
– Édesem, ez a helyzet, amiben most vagyunk, mindenkinek új. Senki nem volt erre felkészülve. A tanárok sem. Nem tudják azonnal tökéletesen kezelni a helyzetet, hidd el lesz ez jobb is. Viszont neked addig is az a feladatot, amit adnak és kész. Lemásolod, megtanulod, túl vagy rajta. – próbáltam az elején szép szóval megmagyarázni neki, de nap nap után csak romlott a helyzet. Amit mi online oktatásnak képzeltünk volna, azt a tanárai képtelenek voltak kivitelezni. Bezzeg a gyerekek egymás közt megoldották. Úgy videochat-elt a 26 gyerek – persze tanár nélkül -, ahogy az a nagykönyvben, meg kellett volna legyen írva a tanárikarnak is. Egymást hergelték, lázították. Odáig fajult a dolog, hogy nem csak a tanulás ellen lázadt két héttel a bejelentés után, hanem már az apja ellen is. Akkor jelentették be a kijárási korlátozást…
– Nem gondolod komolyan, hogy minden este a képét nézem, ugye anya?! – kiabált velem, mikor nem engedtem el a barátnőivel az utcákat róni.
– Hogy beszélhetsz így velem? – teljesen elképedtem a szavai hallattán. Soha nem vetemedett ilyen stílusra.
– Nem gondolod, hogy érdekel, ugye anya? Nem azon kellene sírnod, hogy jajj apa megcsalt, jajj most mi lesz veled, hanem tervezned kellene végre a jövőt nélküle, hogy végre boldog legyél te is! Ne mondd, hogy neked ez nem megalázó! – ezzel sarkon fordult és rám vágta a bejárati ajtót, majd távozott.
Ott álltam, néztem a csukott ajtót, nem tudtam eldönteni mit csináljak. Fussak utána és rángassam haza? Duzzogjon és veszekedjünk? Ugyanakkor a szavai arculcsapásként értek. 17 éves gyerek és kiosztott. Jogosan, tömören, de alaposan. Igaza volt a nekem szánt vádjait tekintve. Hogy kérhetek tőle fegyelmet, szabálykövetést, vagy bármi egyebet, ha azt látja, hogy az anyja is az első nagyobb akadálynál összetörik és csak téblábol. Nem mentem utána. Március végét írtunk ekkor már és nekem nem volt tervem. Fogalmam sem volt hogyan tovább. Férjem, akivel már több, mint egy éve külön hálóban töltöttük az estéket is, kész tervekkel rendelkezett, amint az másnap kiderült.
– Ügyvédet fogadtam. Átbeszéltünk mindent. Elmondtam, mit építettünk fel együtt, nem akarlak kisemmizni, gyors válást akarok. Voltam ma több bankban is, utánajártam mennyi hitelt kaphatok. Meg tudjuk beszélni higgadtan és nyugodtan a számokat és a tenni valókat is?
– Meg. – Válaszoltam teljes döbbenettel. Erre igazán nem számítottam. Úgy gondoltam elevickélünk, mint hal a gödörben, aztán csak lesz valami. Soha nem hittem volna, hogy ő bizony végig akarja ezt a dolgot vinni. Hiába tudtam a vágyait ama bizonyos harmadik személy irányába, úgy hittem, ismerve a nőt, abból bizony nem lesz semmi. Így ez volt a következő újdonság számomra a karantén ideje alatt. Képes a férjem elhagyni a családját egy olyan vak reményért, ami soha nem teljesül be. Az a férfi, aki a jéghátán is megél, kemény, konok fejével bedőlt és áldozata lett egy kiélt nőnek.
– Jó, akkor a tények. Az ügyvédemmel úgy látjuk reálisnak a dolgot… – és elkezdte sorolni a számokat. Mire mennyit, melyik autót vihetem el. Mert, hogy nekem kell elmenjek, hiszen ez a telek az apai öröksége, ő ide született, ő innen bizony csak hullazsákban távozik.
– Nem baj, ha erre azonnal nem reagálok? Se igent, se nemet? Muszáj átgondolnom. Nem lehúzni akarlak, de ez a pénz kevés. Ebből a pénzből nem tudok egy lakható házat venni magunknak.
– Ez már a te problémád. Nem muszáj elvinned a gyerekeket, itt is hagyhatod mind a kettőt és akkor könnyebb lesz.
– Na az teljesen kizárt. Meghallgattalak, felfogtam, át fogom gondolni. Ennyi. – Jó, mondta a férjem, majd sarkon fordult és elment otthonról. Mintha az elmúlt húszon sok év számára a világon semmit sem jelentene. Csak egy laza mozdulattal kisétált az ajtón, becsukta maga mögött és még csak vissza sem nézett. Azt hihetné mindenki, itt törik meg, ennél a pontnál az ember lánya. Én pont nem. Ez volt az a pillanat, ami erőt adott, s másnap egy új emberként ébredtem fel.
Az események innentől lavina módjára követték egymást. Reggel, amint felébredtem elkezdtem az internetet böngészni, ingatlan kínálatokat kutatva. Úgy éreztem a lehető legtávolabb kell mennem jelenlegi lakhelyünktől, de közben nem hagyhattam figyelmen kívül a gyermekeim iskoláinak megközelíthetőségét, a munkalehetőségeket. Alig vártam, hogy lányom felébredjen és összedughassuk a fejünket. Az új dacolós énje ellenére nagyon nagy segítség volt nekem, lelkileg és fizikailag egyaránt. Előle nem mindig sikerült elrejtenem a fájdalmaimat, jó szeme van. Nem egyszer fordult elő, hogy zokogásom közepette arra figyeltem fel, nesztelenül kucorodik be mellém az ágyba. Volt, hogy egymást átölelve együtt sírtuk át az éjszakát. Ahhoz már elég nagy volt ekkor, hogy megértse mit tett az apja. Mivel inkább rám hasonlít belső tulajdonságaiban, ő is megszenvedte a történteket. A haragot, a konokságát viszont apjától örökölte. Julcsi nem tud megbocsájtani. Nála nincs kegyelem. Apja felé sem. Mikor felébredt, karikás kis szemei megakadtak rajtam.
– Anya! Te mosolyogsz? Mi történt? – ugyan nem a boldogságtól, de valóban mosolyogtam. Felszabadultnak éreztem magam, mint aki egy hatalmas tehertől szabadult meg éjszaka. Elmeséltem neki a terveimet, kikapta a kezemből a laptopot és azonnal nézegetni kezdte az általam elmentett házakat. Míg ő átböngészte, felhívtam ügyvéd ismerősömet. Átbeszéltük miket hiányolok, miken kellene változtatni, mi az, amikbe semmiképp ne egyezzek bele. Majd a csajok következtek. Nagy szerencsém van a barátnőimmel, mindig minden döntésemben támogattak eddig is. Volt, hogy nem értettek egyet velem, elmondták a véleményüket, de akkor is szerettek és mellettem voltak, ha én a hülyeséget csináltam meg inkább. Mondanom sem kell, most szinte örömtáncot jártak a telefonban, „Végre, végre! Itt volt az ideje, a válásnak is, meg annak is, hogy összeszedd magad!” Egyöntetű volt a véleményük. Újabb kő esett le a szívemről, ami által még nagyobb elánnal folytattuk tovább Julcsival az új otthon keresését. A legjobb állapotban lévőkkel kezdtük a feltérképezést, időpontokat foglaltunk az ingatlanosoknál. Az első ház, amit elmentünk megnézni nagyon nem tetszett egyikünknek sem. Kissé összetörve ültünk be a kocsiba Julcsival. Féltünk. Féltünk az újtól, féltünk az anyagiaktól. Elindultunk haza, oldalra fordulva megláttam a Julcsi arcán lehulló könnycseppeket. Félreálltam az út szélén, átkaroltam a lányom, hagytam, hogy kisírja magát, és kiöntse a szívét. Eddig ő támogatott engem, itt volt az ideje anyának lennem. Meglepődtem Julcsi szavain. Nem a múltat siratta, nem a barátai elvesztésétől félt. A mai világ morbid volta miatt sírt. Fájt neki az, amit otthon történt. Csalódott volt, amiért a legjobbnak hitt ház átverés. Előnyös szögekből, a hibákat pont lehagyva fotózott romhalmaz. Nem értette miért ilyenek az emberek, miért kell hazudni, csalni. Felnőtt az én kicsi lányom, de még sokat kell tanulnia. Bízok benne elkerüli a sok-sok pofon. Nem tudom ugyan burokban tartani, de reménykedem, hogy előtte jobb és könnyebb jövő áll. A haza utat végig filozofáltuk a világ nagy rejtelmeiről. Úgy szálltunk ki otthon az autóból, hogy a holnapi ház igen is jobb lesz, ha nem is álmaink otthona, de felfelé fog ívelni a tetszés indexünk.
Nem így lett. A következő ház még rosszabb volt. A harmadiknál éreztük azt, hogy talán ránk mosolyog a szerencse. A falu egy kisebb paradicsomi álomnak tűnt. Csupa zöld, csupa szépség. Kicsi rendezett utcák. Teljes izgalomba jöttünk, ahogy a megadott utcába befordultunk. Ám az utca végén jött a felismerés, közvetlen a temető szomszédságában áll a házikó. Szívem szerint futva menekültem volna el. Megnéztük, de mind a ketten tudtuk ez sem lesz a mienk. A negyedik reményünk időpontját lemondta a tulaj, eladta. Ekkor azt hittem nekem ez sem fog sikerülni. Kezdtem feladni. Este a csalódottságtól nem is igazán figyeltem arra mit hogyan csinálok. Bálintot fürdettem, épp vettem volna ki a kádból, mikor rosszul léptem. Kifordult a bokám. Felálltam és éreztem, hogy kicsit fáj, de nem vészes, megforgattam, ohh működik ez még, gondoltam. Újra léptem, megcsúsztam a vízen, amit Bálint közben kilocsolt. Megint kifordult a bokám. Ott már olyan fájdalom hasított a lábamba ahogy megmozdítottam, ami elviselhetetlen volt. Egy percen belül a duplájára dagadt, belilult, megmozdítani sem bírtam. Julcsinak kiáltottam, jöjjön segíteni, legalább Bálint valahogy kerüljön ágyba. Férjem is hallotta, ő is befutott a fürdőbe. Ahogy Bálintot lefektették, rám parancsolt, irány az autó, be kórházba. Annyira fájt a lábam, nem is ellenkeztem. Pár órás várakozás után az SBO-n kiderült, két helyen tört el a lábközépcsont, plusz egy helyen a lábtőcsont. Fekvőgipsz, életemben először. Nagypénteken. Hurrá. Ahogy a fiatalok írják a facebookon, hashtag maradj otthon. Kell nekünk a kijárási korlátozás alatt császkálni házat keresve? Hang nélkül adtam utat újra a fájdalomnak, végig sírtam a hazautat. Egy szót nem szóltunk egymáshoz párommal. Nem volt már mondandónk egymásnak. Kiégtünk. Kicsináltuk egymást. Mind a ketten örültünk annak, hogy az ő munkahelyét nem érintette a vírushelyzet. Neki mennie kellett dolgozni. Hármasban tengettük a napjainkat otthon a gyerekekkel. Én a fekvőgipsszel bezárva a négyfal közé. Julcsim, mint egy igazi háziasszony állt helyt helyettem. Osztályfőnöke nagyon megértő volt, nem győztem neki megköszönni. Hiszen Bálint egésznapos figyelmet követelt magának. Én nem tudtam utána szaladgálni, így Julcsim a tanulás mellett, sokszor helyette is a testvérét rendezte. Főzött, mosott, takarított. Igazi csoda ez a gyermek. Nem is tudom elképzelni mi lett volna, ha ez nem pont a vírus alatt történik meg. Egyedül nem tudtam volna ezt megoldani. Az első napokban még Bálint pelenkázása is, mert ezt nem engedtem a lányomnak megcsinálni, komoly nehézségeket és fájdalmat okozott. Apjuk dolgozott hétköznap, hétvégén maszekolt, apaként sohasem lehetett rá számítani. Nem tudta az érzelmeit kimutatni, így inkább a munkába menekült előlünk. Ő családfenntartó volt. Azt viszont profin csinálta. Értünk küzdött, értünk dolgozott. Valószínűleg két éve ősszel belefáradt. Akkor kezdődött a lejtő, amin rohamoson siklottunk lefelé. Rengetegszer próbáltam menteni a házasságunkat, mindig sikertelenül. Volt egy elképzelésem a sikertelenségem okairól, amik részben be is igazolódtak. Legalábbis az én tetteim kapcsán. A harmadik személy kapcsán valószínűleg sohasem fog kiderülni igazam lehetett-e. Akkor még szerettem volna tudni, de páromtól hiába kérdeztem volna, úgy sem kaptam volna őszinte választ. A pár nappal későbbi események viszont nagyon megleptek. Hazafelé tartottunk kontrollról, némán egymás mellett megint, mikor egyszer csak megszólalt.
– Sikerült házat találni? Hallottam, hogy nem itt keresel. Maradjatok itt a faluban, ha lehet. – azt hittem rosszul hallok. Nem is a szavai ütötték meg a fülemet, sokkal inkább a hangjából kicsengő fájdalom. Pont ezért nem akartam a közelben maradni, szerettem volna eltávolodni tőle, mert tudtam, csak egyszer néz azokkal az aranybarna csillogó szemeivel rám mélyen, behatóan, én újra beleszeretek, újra elvesztem az eszem. Vagy a hangja, mikor fájdalommal telített, vagy a régmúlt emlékeiben felidézhető mély búgó érdes. Soha nem fogom tudni nem szeretni őt. Soha nem lesz senki, aki az ő helyét átveheti. Dacára a sok fájdalomnak, amit okozott. Azt mondják mindenhez két ember kell. Az éremnek két oldala van. Nálunk is így van. Bizony nem kicsit vagyok hibás én sem a történtekben. Ahogy párom is. Hazaérve leültünk a konyhában egy kávé mellett és beszélgettünk. Az elmúlt kb. 20 évben összesen nem beszélgettünk ennyit, mint akkor délután. Gyerekek a nagyival voltak. Kettesben lehettünk, talán ilyen sem volt legalább 16 éve. Olyan őszinteséggel mondta el a vélt és valós fájdalmait a férjem, mint még soha. Azt hiszem, akkor jöttem rá, mi volt a legnagyobb baj a házasságunkban. Nem volt köztünk kommunikáció. Semmi. A napi teendőkön kívül nem beszélgettünk. Nem kérdeztük meg milyen napja volt a másiknak, hogy érzi magát. Esténként csak befeküdtünk az ágyba, mint két fáradt, meggyötört ember. Ami persze szép lassan a zárt ajtók mögötti házaséletre is kihatott. Nem volt bennünk vágy a másik iránt. Kialudt a tűz, a gondok, mint háborgó tenger oltották ki szép csendesen észrevétlen. A mostani kérése azért is lepett meg, mert valóban nagyon elmérgesedett a helyzet köztünk, nem voltunk már képesek szép szóval beszélni egymással. Csak vagdalóztunk. Én azért, mert fájt és bántani akartam, ő azért, mert bántottam. Ugyan hibásnak érzem magamat is, amiért így alakult a kettőnk viszonya, a megoldást viszont nem egy harmadik féllel töltött pásztor órákban láttam. A hosszú beszélgetés alatt sok minden kiderült. Láttam könnyeket csillogni a szemében. Hallottam őszinte szavakat a szájából. Éreztem, hogy ő sem teljesen biztos a dologban. Legalábbis a gyerekek miatt. Fájni fog neki a hiányuk. Csend lesz nélkülük a nagy házban. Síri csend. Én újra adtam neki egy visszautat. Hagyjuk a fenébe, csatolja le az „utánfutóját” és most a sok új tudással, amiknek a birtokába juttattuk egymást kezdjük újra.
– Nem. Viszont hallottam egy házat a faluban, jó helyen van, felújított. Pont belefér az összegbe. Nézzed meg kérlek. – lehajtott fejjel csak bólintottam. Ha ezt nagypéntek előtt kérte volna, azonnal elutasítom és keresek tovább a környező falvakban. Azonban az eltört lábam rávilágított arra, hogy ezt nem tehetem meg. Leginkább Bálint miatt. Ha velem bármi történik, akár csak egy erősebb megfázás, ami ágyhoz köt akár csak egy két napra is, minden segítségem itt van. Nem mehetek el a legközelebbi járás aprócska kis falvaiba. Egyik barátnőmnek sem esnénk útba. Amint vége lesz a vírus okozta lassult életnek, mindegyikünk visszatér a rohanó világba és nem lesz idő. Egy kibeszélgetős közös estét is alig tudtunk már összehozni mióta mindegyikünk dolgozott. Másrészt Bálint maga is idekötött kicsit. Nehezen viseli a változásokat, kicsit autisztikus gyermek. Szereti a kiszámíthatót, a biztosat, a megszokottat. Ha a falunkban maradhatnánk csak az új házat kellene vele megszoktatnom. Most a Covid alatt erre aztán lesz időnk bőven. Másnap, már járógipsszel a lábamon megnéztem a házat. Egy másik család hatalmas tragédiája, az én felfoghatatlan nagy szerencsém lett. Egyik szemem sírt, a másik a nevetett. Megnézettem az egyik ismerősömmel is, aki azért jobban ért az épületek állapotához, mint én. Ő is rábólintott. Gyönyörűen felújított fürdő, egy nagy szoba, két kisebb. Bármennyire is féltem ilyen közel maradni a férjemhez, ez a ház tetszett. Julcsim ahogy meglátta, izgatottan osztotta is fel a szobákat. Férjem megkapta a hitelt, így már mondhatjuk, minden egyenesbe került. Mondhatjuk, de belül végig emésztett a vesztesség. Én szerettem őt. A mai napig szeretem a hibái, a cselekedetei ellenére. Éppen ezért kétes érzelmekkel, de már erősebben, hittel telve vártam a pénz kiutalását, hogy fizethessem belőle az első saját tulajdonú házam. Ahogy a kulcsokat megkaptam, Julcsival elhoztuk Bálintot is. Ő eddig csak egy fényképen látott új házikóról tudott. Igyekeztünk felkészíteni, hogy mikor eljön a nagy pillanat, ne érje őt sem váratlanul. Aggódtam miatta, hogyan fogja majd fogadni, hiszen nem szeret kimozdulni az otthon biztonságából. Ez az új ház számára teljesen idegen lesz. Féltem, mi lesz, ha nem fogadja el. Vírusos vészhelyzet ide, vagy oda, valaki fentről biztosan a szárnyai alá vette a kis családomat, mert egyetlen percnyi probléma sem volt Bálinttal. Megérkezésünk után azonnal abba a szobába ment, amit Julcsival közösen neki gondoltunk ki. Tetszett neki, csak álltunk a lányommal megkövülten és néztük, ahogy örül Bálint.
— Anyuska! Szép új házikó, ez lesz az én új szobám. – Volt ott egy kihúzhatós fotelágy, Bálint rá is vetette magát és játszani kezdett az elmaradhatatlan katonáival.
A következő két hétben a barátnőim és férjeik, valamint szüleim segítségével felújítottuk a harmadik szobát és az előszobát. Csináltunk egy mini nappalit, dolgozó sarokkal, bízva abban, hogy előbb-utóbb munkám is lesz. Az élet furcsa fintora, aznap mikor elkészültünk bejelentették a vészhelyzet megszüntetését. Költözésünk a következő két napban lezajlott. Hihetetlen. Egy élet munkája, egyetlen nap alatt kipakolásra került, és két óra kellett az átszállításához. Mire a férjem hazaért, már üres lakás várta. Neki is, nekem is szörnyű volt az első a nap. A többi sem sokkal könnyebb, néha még most is a szobám sötétjében a paplan alá bújva sírok. Hiszen, ha valaki igazán tud szeretni, akkor bármilyen neki okozott fájdalom feledésbe merül. Csak a hiány marad. A szép emlékek, amiknek az elmúlása is gyötör. Na és persze az a rengeteg miért! A megválaszolatlan kérdések hada. Egyetlen vigaszom, hogy a gyermekeim szeretnek itt lenni az új otthonunkban. Az első napok szokatlansága elmúlt, belaktuk, otthonossá tettük ezt a kis régi házikót. Julcsi rengeteget segített az elmúlt hónapokban. Maltert kevert, falat vakolt, füvet nyírt, fát vágott. Igazi felnőtté ért a vírushelyzet alatt a történtek hatására. Bár ne így kellett volna felnőni! Bárcsak egy boldogabb gyermekkort adhattam volna neki. A múlton változtatni nem tudok ugyan, de egy dolgot megtanultam a bezártság alatt. Nem csak a feltétlen odaadás, a szeretet kell a szeretteinknek. Szükség van bizony a kommunikációra. Az igazi őszinte, mély beszélgetésekre. Nem szabad kimondatlan szavakat hagyni magunkban, magunk mögött. Minőségi időt kell egymásra szakítanunk. Ahogy mondják, mindenkinek arra jut ideje, amire hagy. Én nem hagytam semmire. Bálint gondozása felemésztette bennem a nyitottságot. Bezárkóztam mellé. Őszintén mondhatom, bármilyen fájó is a felismerés, csak neki éltem. A napi monotonitás így visszanézve mindegyikünknek sérülést okozott. Reggel felkelés, apa munkába megy, én indítom Julcsit iskolába. Bálintot én vittem suliba meló előtt, és mentem érte délben. Utána haza, főzés, mosás, takarítás, Bálint… Nem a kicsi fiam rovására írom a dolgokat, sokkal inkább a magaméra. Sem Julcsinak nem adtam meg az igazi gyermekkor lehetőségét, sem férjemnek a boldog házaséletet. Nem azt mondom ezzel, hogy minden az én hibám, de ez a történet most rólam szól. És igen, én is hibás vagyok. A tétlen, otthon töltött hetek rávilágítottak sok olyan dologra, amiket, ha másképp teszek, másképp élek meg, akkor talán, de csak talán máshogy is alakulhatott volna az életünk. A minőségi idő, amit tavasszal együtt tölthettünk hármasban a gyerekekkel többet jelent mindegyikünk számára, mint az elmúlt 17 együtt. Megtanultunk együtt élni, figyelni egymásra. Nem csupán kielégítjük a másik igényeit, sokkal inkább a hogyan tesszük ezt meg a lényeg. És mosolygunk, sokat. Idővel talán a mosolyt majd kacagás és nevetés is felváltja, de nekem ehhez még hosszú utat kell megtennem. Morbid tudom, de hálás vagyok a COVID-19-nek mindezekért. Ha nincs a vészhelyzet, maradtunk volna a taposó malomban, sosem lehetett volna részünk ebben a letisztult világban. Jöhet bármilyen nehézség, tudom, hogy hármasban kiálljuk a próbát. Ahogy azt is tudom, a szüleim és a barátaim mindig ott lesznek mögöttünk és vigyáznak ránk…
Összegzésként, hogy miket tudtam meg a vírusnak „köszönhetően”. Julcsim egy csupaszív, érett felnőtt, hiába kiskorú még pár hónapig. Bármilyen gyenge is tud lenni az anyukája, ő mindig ott van, hogy segítsen átlendülni. Erőt ad és támogat. Bálintkám egy szeretni való kis csöppség, aki szintén sokkal többet tud, ha hagyom kibontakozni. Tiszta szívből szereti a családját, számára a gondok nem relevánsak, csak a szeretet. A férjem, még ha rossz döntéseket hozott is, szeret minket. Ahol teheti ott segít, fizikailag és lelkileg egyaránt. Ki tudja mit hoz számunkra a holnap. Egy biztos, ha kapunk még közös lehetőségeket, sokkal okosabban állhatunk elébe. Akár, mint nő és férfi, vagy, mint család. Én pedig rájöttem mi a legfontosabb az életben. Figyelni a családra. Időt adni a többieknek. Nem csak elhalmozni kell a családot. Megélni kell a pillanatokat. Muszáj lassítani s nem elrohanni egymás mellett. Figyeljünk egymásra! Vigyázzunk most még inkább egymásra!
