Pulitzer-díjas újságíró, író, publicista és nem utolsó sorban a legújabb szépirodalmi pályázatunkat elbíráló szakmai zsűri tagja. De ki vagy mi is Ő a díjak és titulusok mögött? Mi úgy látjuk, csupa mosoly, csupa göndör fürt, csupa őszinteség és csupa bölcsesség. Schäffer Erzsébetet kérdeztük családról, bátorságról, vágyakozásról és egy kicsit a kertről is. Ha ma csak egy interjút olvastok el, azt tanácsoljuk, hogy ez legyen az!
A NOE Magazin olvasóinak döntő többsége nő, akik családjukban egyfajta értékőrzők, praktikus világukban és szellemiségükben is. A Nők Lapja, ahol Ön meghatározó hangot képvisel, sokáig ilyen értékőrzőnek számított.
Sok tekintetben még ma is az. Legalábbis ezt remélem. Sok írás szól a családról, a hátrányos helyzetű emberekről, a férfi-nő kapcsolat ezer oldaláról, sorstörténetekről írunk, tanácsok szólnak a testi és lelki egészség megőrzéséről – ezek a témák valahol mind a hagyományos értékek mentén jelennek meg. Mai élethelyzetek, család- és karrierépítés, receptek, gyereknevelés – ez mind-mind aktuális téma. A Nők Lapja példányszámát tekintve és az olvasók sokszínűségét (iskolai végzettség, foglalkozás, stb.) ismerve – tömeglap. Az írások üzenete szinte minden társadalmi réteghez elér. S nemcsak nők, férfiak is olvassák. Talán ma már nem is röstellik.
Egy nőknek szóló magazinban melyek az örök témák?
Az iménti felsorolás szinte mind örök téma. És akkor még ott van az utazás, az irodalom, a gyerekeknek szóló mese, a szépségápolás, a divat. Sokan szeretik az érdekes emberekkel, tudósokkal, színészekkel, írókkal, sportolókkal készített interjúkat. S azok a képes riportok, melyek az események helyszínére viszik az olvasót s beavatják a történet mögötteseibe – szintén kedveltek.
Díjak, elismerések, nagy példányszámú könyvek. Ön sikeres nőnek számít. Megfordítva a jól ismert mondást: áll-e Ön mögött egy férfi?
Negyvenkilenc hosszú évig állt. Igen. Nem is lehetett volna egyedül végig csinálni… Négy gyerekünk van, ez idő szerint hét unokánk. Megosztottuk az éveket. Az életünk első felében a férjem a munkája mellett a szenvedélyének élt: egy zseniális utcaszínházat talált ki és keltett életre a barátainkkal. Próbák, előadások hét közben, hét végén… A családban is jelen volt, persze, de akkoriban ő kapott nagyobb szabadságot. Ez tizennégy évig tartott. Aztán észrevétlenül fordult a dolog, akkoriban sokat utaztam, sokat írtam, ötvenkét éves voltam, amikor megjelent az első könyvem – és akkor ő vállalt többet a mindennapokból. Semmire sem mentünk volna egymás nélkül.
Mit köszönhet a gyermekeinek?
A leglényegesebbeket, ami az életemben történt velem. Megnégyszerezve. És egy csak lassan felszívódó lelkifurdalást, hogy vajon ott voltam-e mindig és úgy, ahogy kellett volna. De ez az idővel – lehet, hogy csak képzelem – mintha tűnőben lenne.
Milyen nagymama? Sütemény, kedvenc étel? Mivel kényezteti az unokákat?
Nem vagyok szupernagyi, de már mindegyikükről írtam valami emlékezeteset. Azt hiszem, számontartják. És persze, van kókuszos kocka és az utazóknak készített sajtosrúd és tonhalas tészta és nyáron kalandozás a szőlőt övező szurdokban. Ahol már ők hozzák kannával a vizet a forrástól, és hanyattfekve lehet a csillagokat nézni, hallgatni a szarvasokat és rohanni a vaddisznók elől. És durrdefektet kapni és élvezni, hogy akkor sincs baj, mert minden kiforogja magát – szoktam mondani ilyenkor. És elhiszik.
Lázár Ervin az egyik legkedvesebb írója. Melyik meséjét említené? És miért azt?
Nem tudok választani. Ilyen röviden nem lehet. Az ő meséi a valóságból indulnak, miközben át-átcsapnak a képzelet világába. Bármelyiket nézem. Ki meri azt mondani, hogy a Kisfiú és az oroszlánok hősei képzelt alakok? Hisz ott vannak a kerti házban! Vagy Tupakka, ahogy elindul a padlásra és megtalálja a manógyárat… Minden valóságos, a téglajárda, a lajtorja, a padlás a szénával… Nincs kétely. A gyerekek ezt pontosan érzik. És nem kételkednek. Viszont nevetnek, mert teli van humorral, kifacsart helyzetekkel, kézállásba pattanó nagymamákkal és kézen járó sarki rendőrökkel. Ez az egyik hatalmas ajándéka. A másik, hogy a szeretet és a bizalom szó ugyan nem fordul elő a meséiben, vagy csak nagyritkán – de az elejétől a végig e körül forog minden története. Nevezetesen, hogy szeretet és bizalom nélkül lehet, csak nem érdemes élni.
Mit gondol a mese szerepéről? Fel lehet nevelni egy gyereket mesék nélkül?
Fel. De az olyan, mintha kirabolnánk. Megrabolnánk. Elvennénk valamit, ami nélkül nem lesz az az ember, aki lehetne. Mindent elmondtak már, hogy mit csinál a mese a gyerekkel. Képzeletet, szókincset, fantáziát növel. Megtanít a veszteség túlélésére. A nem hagyom magam erejére és örömére. Észrevétlenül a csodás anyanyelvünk játékosságára, képes világára. De én a legnagyobb ajándéknak az együttlétet tartom. Ott vagyunk a gyerekekkel, bekuckózva vagy csak úgy és mesélünk. Hallják, hallgatják a hangomat, néha beleénekelünk, olykor visszakérdeznek, kijavítanak, még egyet, csak még egyet, mondják, amikor vége a mesének. Az is jó, amikor az apukájuk mesél, én is fülelek. Igen, az esti, pizsamaillatú mesék nem egy estére – örökre szólnak.
„Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.” Ma is Simone Weil gondolata a mottója? Vajon értik ezt az üzenetet ma, a 21. században a nők?
Miért a nők? Mert ott van a vágyakozás szó? Nem, azt hiszem, ez mindannyiunknak szóló gondolat. Férfinak, nőnek – Embernek. Ma is felírom az írásaim fölé. Sokszáz találkozás, sokezer olvasói levél nyomán úgy érzem, igen, egyre többen értik, érzik. És azt is, hogy nem könnyű mondat, de visz, előre. Sokszor úgy érzem, még mindig tanulom a vágyakozást – talán az egész életem erről szól – az után, ami az enyém.
Pandémia után, háború a szomszédunkban… Honnan meríthet az ember erőt, bátorságot a jövő tervezésére, családalapításra, örömteli munkára…?
Mit mondjak? Talán azt, amit Polcz Alaine mondott egy beszélgetésünkkor. Soha nem fogom elfelejteni.
„Tudod, a világnak ezen a felén az ember azt hiszi, hogy maga valósítja meg a sorsát. Ó, dehogy! Tudom a saját életemből. Egyes részleteket, azt igen, ott csinálhatsz teljes akarattal mindent. De a nagy dolgokat! Akarod te a háborút, az autóbalesetet, akarod, hogy a gyermeked rákos beteg legyen? Vagy te magad? Akarod, hogy kitelepítsenek, hogy elvigyenek, hogy elszegényedj? Nem, ezt az ember nem akarja. Ezek a dolgok megtörténnek velünk. Az is, hogy munkanélküli leszek, hogy nem vesznek föl az egyetemre, hogy nem lehet gyermekem. Hogy a kihívásokat hogyan fogadod, és mit teszel, az már a te dolgod…”
Nézem a kis énekesmadarakat. Lassan már hangolnak, szedik a fészeknek valót, keresik a helyet, tojást raknak. Őket az örök parancs ösztönzi: továbbadni az életet. Minket embereket, kit a hite, kit az elhatározása, kit az előtte élők példája, kit a vágyakozás az után, ami az övé… Ez viszi előre. Talán. Nem tudom. A gonosz itt van, de hosszú távon ő a vesztes. Mert ront, rombol, hazudik és még mi mindenre vetemedik. De teremteni nem tud.
Már vállalt zsűrizést egyesületünk szépirodalmi pályázatain. Most A nagycsaládosok meséi II. pályázatban is zsűritag. Milyen szempontok alapján értékeli az írásokat? Mennyire szigorú?
Egy szempontom van, hogy leköt-e és megérint-e az írás. Ha nem unom, akkor már érdekes. És szinte minden írás érdekes valamiben. Nem vagyok szigorú, és megvisel ez az egész, mert nem tudok dönteni. ely (El is határoztam, hogy soha többé nem vállalok zsűrizést sehol.) Amúgy még szerencse, hogy több zsűritag is van. Bennük bízom…
Lapszámunk központi témája a kertészkedés. Milyen kapcsolata van a kerthez, fákhoz, virágokhoz? Végső soron a természethez…
Falusi lánynak születtem. Az udvar, a konyhakert, a tyúkok, kacsák, nyulak, a nagymama virágai – ez volt a Paradicsom. Sok éve szeretnék visszaparasztosodni. Ez már nem fog menni, túl sokáig vártam. Viszont lett egy szőlőnk egy erdő közepén. Diófák, vadkörtefa, szőlősorok. Nincs kerítés. És körben az erdő…
Fogács Laura, Nemes Attila