Ebből az alkalomból a NOE Levelek olvasóit kértük meg, hogy írjanak arról, miért büszkék a testvérükre, s válaszoljanak arra a kérdésre is, hogy hányadiknak lenni jobb a sorban.
BÜSZKESÉGEINK: A TESTVÉREINK
Köszönöm, hogy vannak!
A testvéremről írok, akire nemcsak azért vagyok büszke, mert okos, és már fiatalon felelősségteljes vezetőként dolgozik. Akire nemcsak azért vagyok büszke, mert a legtehetségesebb focista volt, akit ismertem, és aki a mai napig sportol, hanem azért, mert bármihez fog, kimagaslóan ügyes.
Akire nemcsak azért vagyok büszke, mert autodidakta módon fejlesztette gyerekként megszerzett zongoratudását, és saját örömére úgy játszik, hogy akár fel is léphetne.
Akire főként azért vagyok büszke, mert mindezek ellenére vagy mindezeken felül végtelenül szerény és alázatos is; és aki ráadásul hihetetlen jóképű, bár ezt biztosan visszautasítaná szerénységéből kifolyólag.
Akire a legbüszkébb azért és akkor vagyok, ahogy és amikor a gyerekeimmel – akik közül az egyik a kiköpött mása – önfeledten játszik, szaladgál és nevet. (Egy hónapja persze kizárólag messziről, az udvaron, tartva a két méteres távolságot.) Ilyenkor látom azt a kisfiút, akivel egymás mellett váltunk felnőtté, de maradtunk mégis ugyanazok, akik voltunk: TESTVÉREK. Örökre.
És akkor a húgomról még nem is beszéltem… Vagy mégis?
Köszönöm, hogy vannak! Szendéné Kiss Nóra
Bajban ismerszik meg a jó testvér
Négy testvérem és köztem nagy a korkülönbség. Így, habár mindegyiküket nagyon szeretem, legfiatalabb nővéremmel, Virággal mókáztam a legtöbbet. Együtt játszottunk, együtt zenéltünk, együtt lovagoltunk, együtt mosogattunk…
Egyik ilyen kicsit mókás történetemet szeretném elmesélni, ami azt is bemutatja, milyen nagyon lehet számítani egy testvérre a bajban.
Kisebb korunkban volt két pónink, akiket imádtunk. A végtelenül kedves és nyugodt Szilver volt a nővéremé, Csilla – a szinten kedves, de makrancos kis póni – pedig az enyém. Egyik kilovaglásunk alkalmából egy hatalmas sártócsa mellett vágtattunk el, amikor Csilla meglátott egy hatalmas fűcsomót, és ledobott a hátáról úgy, hogy fejjel a sárban landoltam.
Nővérem hatalmas kacagásban tört ki, így ő is majdnem a földön kötött ki. Amikor látta, hogy nem igazán tudok elbánni haspók pacimmal, átadta nekem Szilvert, aki mindeközben majdnem elszunyókált unalmában, ő pedig megpróbálta elhúzni az én kis pónimat a fűtől. Negyed óra próbálkozás után ez sikerült is, s habár mind a ketten nagyon sárosak lettünk, folytattuk hosszú túránkat a dűlőkön keresztül. Én az ő lován, ő az enyémen. Ezt a kis problémát leszámítva igazán remekül mulattunk tovább, habár a zuhanástól kicsit fájt a lábam. Nagyon boldog voltam és vagyok attól a gondolattól, hogy bármilyen nehézség is van az életemben, a testvéreimre mindig számíthatok.
Persze nem ez volt az első és utolsó ilyen alkalom, hogy a saját feje után ment a póni, de ez olyan emlék marad számomra, ami mindig megmosolyogtat, ha rá gondolok.
A két kis póni ma már nyugdíjas éveit éli, de még mindig nagyon hálás vagyok érte, hogy annyi szép emléket adtak nővéremnek és nekem. Zsilinszkin Laura Eszter
Felnézek Rád!
Néhány hónappal ezelőtt nagyon fájt a derekam. Úgy sejtem, hogy ez az érzés sokaknak ismerős. Próbáltam halogatni a dolgot, de végül felhívtam gyógytornász nővéremet, Fruzsit (teljes nevén Vágányné Pej Fruzsina.) Telefonon keresztül adott néhány tanácsot, és végül megbeszéltük, hogy találkozunk. Este 9 órára mentem hozzájuk, mert ekkor tudott adni időpontot csekélyke szabadidejéből, ami háromgyermekes családanyaként marad neki.
Órákon át foglalkozott velem és útmutatást is adott, amit betartva néhány nap múlva jobban lettem. Szakmájában a kiemelkedő tudása mellett azokat a tulajdonságait is használja, melyek igazán nagy emberré teszik: a hatalmas szívét, a törődését, odafigyelését. Tudom, hogy nem csak azért foglalkozott velem annyit, mert a testvére vagyok, hanem azért is, mert ő ilyen ember.
Munkája gyógytornászként jellemzően nem látványos. Aprónak tűnő, de annál fontosabb beavatkozásokat végez és végeztet, amelyek nélkül csak a fájdalom, a rendellenesség maradna. Sokszor nehéz ezeket észrevenni, ezért szeretném kifejezni, hogy mennyire felnézek rá. Tettein, viselkedésén keresztül tanít arra, hogy hogyan lehet szeretettel teli életet élni. Nem csak gyógytornászként, hanem anyaként is. Büszke vagyok rá, hogy ilyen testvérem van. Pej András
Hányadiknak jó lenni a sorban?
A kamasz szemével
Szerintem elsőnek, mert:
- Egy csomó olyan dologról beszélgethetsz és tudsz, amiről a kisebbek nem.
- Sokszor elmondhatod a tesóidnak: „Te még ehhez kicsi vagy!”
- Tovább maradhatsz fent és nem kell délután aludnod.
- Jó esetben csak te éred fel az édességes dobozt!
- Ha van iskolás kisebb tesód, mindig megjegyezheted: „Én ezt már tudom!”
- Segíthetsz a kisebb tesóidnak a tanulásban.
- Nagyobbaknak szóló filmet nézhetsz, amikor a tesóid már alszanak.
- Te lehetsz a kisebb tesód példaképe.
És miért nem?
- Melyik nagy tesónak nem ismerős ez a mondat: „Dehát ő még kicsi!”
- A kisebb tesóknál jobban beválik a „légyszííí! nézés”.
- Ha családi filmet néztek, akkor a legtöbb esetben olyan filmet választatok, amit a legkisebb tesó is nézhet, és ez a nagyoknak néha unalmas (főleg, ha a nagy és a kis tesó között nagy a korkülönbség).
- A kisebb tesók mindig több ajándékot kapnak a szülinapjukra (ezt a szülők nem vallják be, de igaz!)
Ligeti-Harth Sára
A 10 éves gyermek szemével
Ez olyan kérdés, amit mindenki máshogy lát. Minden kornak megvan a maga előnye. Kezdjük a legkisebbel:
Két szereplőnk: Feri, aki 10 éves, és Maja, aki 3 éves. Maja megkéri Ferit, hogy játsszon vele. Feri nem akar játszani Majával. Maja dühös lesz, és Ferihez vág két kisautót és egy buszt. Feri megüti Maját. Az apjuk beviharzik és leüvölti Feri fejét, majd vigasztalni kezdi Maját. Amikor kicsi vagy, a veszekedések 90%-ában a nagyobbat szidják le, attól függetlenül, hogy mi történt. Olyan, mintha pajzsod lenne a többiek ellen.
Középsőknek lenni egy fokkal nehezebb. Mivel kicsi vagy a nagyobbhoz képest, ebből kovácsolhatsz némi előnyt, noha nem akkorát, mint amilyen a legkisebbnek van a középsővel és a legnagyobbal szemben. Viszont a legkisebbhez képest te vagy a nagy, így több előnye van, mint neked. Hogy hányszor és mikor kapsz ki, egyedül rajtad áll.
A legnagyobbnak szintén érdekes helyzete van. Mindketten kisebbek nálad, ebből kifolyólag előnyben vannak a vitákban. Viszont te vagy a legerősebb, a leggyorsabb, és sokkal többet értesz meg. Ez tehet magabiztossá, nyugodtabbá, és ha kicsit rosszabb ember vagy, kárörvendővé is. Ligeti-Harth Soma
Hogy elsőnek vagy másodiknak lenni jobb?
Ez kábé ugyanolyan eldönthetetlen, minthogy lánynak vagy fiúnak lenni a jobb. Én első vagyok a sorban. A férjem is az. Mi vagyunk az úttörők, akik már 18 évesen elkerültünk otthonról. Az úttörés nem könnyű dolog, bátorság és keménység kell hozzá, míg követni másokat mindig kényelmesebb.
Ugyanakkor a napon lenni sokkal jobb, mint valakinek az árnyékában. Nem volt jó ötlet ugyanabba az iskolába járatni a gyerekeket, főleg ha az első (én) a jótanuló „bezzegnővér”, míg a második (ő) nem lelkesedik a tanulásért. Így nem csoda, hogy kiskorunkban jól elvoltunk együtt, később viszont szinte sosem jártunk egy társaságba.
Emlékszem, mennyire bosszantott öcsém rendetlensége. Évekig álmodoztam arról, hogy legyen külön szobám, és ne kelljen takarítanom utána. Boldog voltam, mikor megkaptam, de utána még inkább egyedül éreztem magam. Éppen ezért titokban nagyon vágytam egy lánytestvérre (is).
Emlékszem, mennyire zavart, hogy míg velem szemben minden szülői szabályt kőkeményen betartattak, addig neki sokkal lazább volt a kitaposott út. Keserédes emlék az is, hogy bár egyszerre kaptunk jogosítványt, édesapám csak neki adta oda az autót, tőlem féltette…
Szóval egyáltalán nem biztos, hogy elsőnek és lánynak lenni jó. Ugyanakkor biztos, hogy testvérnek lenni jó. Antal-Ferencz Ildikó
Isten éltesse a testvéreket!
A magazin megtekinthető PDF formátumban ITT.
