A koronavírus-járvány második hulláma elleni óvintézkedések között szerepelt, hogy tíz főnél nagyobb létszámú családi összejövetelt nem szabad tartani. Tisztában voltunk azzal, hogy jó, ha komolyan vesszük ezeket a korlátozásokat. Betartásukkal talán mi is tehetünk valamit a lassabb lefolyás érdekében. A tágabb családunkban azonban akadtak olyanok, akik bármennyire is szerettek volna szabálykövetők lenni, mégsem sikerült.
Mi annyian vagyunk, hogy pont’ beférünk a kisbuszba. Meghallva családi találkozásokkal kapcsolatos a limitált létszám-előírást, jót nevettünk. Megállapítottuk, hogy még éppen tudunk fogadni egy, azaz egy vendéget a házunkba, ha mindannyian otthon vagyunk. Ugyanezt azonban a másik két testvérem családja már nem mondhatja el magáról.
Öcséméknél nyolc fiúgyermek szedi szét a házat, amelyben élnek. Hozzájuk már csak iskolaidőben érdemes bekopogtatni, mert amikorra már mindenki hazaérkezik, megtelik a ház. Az óvintézkedéseket tartalmazó rendelet nem tett kivételt a gyermekekkel pl. az autókban alkalmazható „fél-ember” kategóriával. Vagyis a tíz az tíz. Legfeljebb egy ki, egy be alapon nyerhetünk bebocsátást kis családjuk életébe.
Bátyáméknál még kacifántosabb az óvintézkedések betartása miatt kialakult helyzet: a családjukban kilenc gyermeket nevelnek. Ha a fejük tetejére állnak, akkor sem tudnak a rendelkezésnek eleget tenni. Illetve tévedek: az egyetlen törvénykövető magatartás, ha az állandó tizenegy fős létszámot valahogy mégis csak lecsökkentik. Ennek érdekében mondjuk minimum egy gyereknek (vagy felnőttnek) az ajtón kívül kell állnia, hogy a házon belüli létszám stimmeljen.
De hogy ez a megoldás ne legyen túlontúl kirekesztő, „vetésforgóban” válthatják egymást, hogy ne mindig ugyanaz az egy ember strázsáljon a ház előtt. Azzal persze már nem vagyok tisztában, hogy a gyámügynek nem szúr-e majd szemet az állandóan házon kívülre ebrudalt gyermek.
Ismerősömtől nagyon jó tanácsot kaptam: a pandémia idejére fogadjuk be magunkhoz a bátyámék egyik gyerekét. Hozzátette: így, mondjuk, viszont az éppen még fogadható egyszemélyes vendégről mondjunk le.
Minden szellemeskedést félretéve, a meghozott rendelkezések megvalósításához történő ragaszkodás is jól mutatja, hogy egy-egy nagycsalád mennyire az átlagoson kívülre esik. Éppen úgy, ahogyan az olyan űrlapok esetében is, amelyeken a szülőknek a gyerekeik adatait kell felsorolniuk. Ezek a családok mindig pótlapot kérnek.
A jelenség mögött azonban csodálatosan tündököl az a felismerés, hogy nagycsaládban soha senki sincs egyedül! De ez többről szól, mint a nemelmagányosodásról. A járvány első hulláma alatt valami csodálatosat fedeztünk fel azzal kapcsolatban, milyen ajándék számunkra a családunk! Ez a kincs a közös éneklésünkben hallhatóvá is vált.
A zenében a korona kottajel egy hang kitartását jelzi. Szokták ezt sokféleképpen nevezni, de nekem igazán az tetszik, amikor úgy hívják: nyugvópont. A nyugvóponton egy szférák feletti világban találjuk magunkat; észrevétlenül kiemelkedünk a földi idő rabságából, hogy belekóstolhassunk a végtelenbe.
Többen csak a muzsikálásomról ismernek. Gitáron kísérem a saját énekeimet. Vissza-visszatérő tapasztalatom, hogy a zene jóval több, mint puszta mesterség. Leginkább híd és kapcsolat. Az életnek a torkunkba teremtett, transzcendensre nyíló ajándéka. Benne vagyunk mi saját magunk is, és benne van a minket körülvevő látható és szemmel nem észlelhető világ is. Összekapaszkodik a tegnap, a ma és a holnap. Feszített víztükrös, kristálytiszta tengerszem, amely tűpontos felismerések által a legnagyobb mélységeket jeleníti meg előttünk. Csak bátrak mernek beletekinteni és megfürödni benne, mert minduntalan változásra ösztönöz. A megszokottság helyett kalandos vitalitást kínál fel.
Hét gyermekem szinte állandó hanggal és élettel tölti meg családunk mindennapjait. Mindennapos kihívásaink közepette sok esetben fel sem figyelünk az ajándékba kapott mennyei harmóniára. Illetve mégis. Ámuldozunk a legcsodálatosabb familiáris szimfonikus műveken, ha egy meglepő, váratlan élethelyzet megengedi számunkra, hogy újra meghallhassuk az egység minden irányban gyógyító hangjait.
A zenei korona éppen annyira befolyásolja az életünket, mint a vele névrokon, betegséget és nem egy esetben halált hozó, pusztító vírus. Ám míg az utóbbi erőszakos gyilkos, addig az előbbi egyszerű szelídségével az élet pártján áll. Egymás ellen küzdenek – különböző fegyverekkel. A félelem fojtogatása a szelíd szeretettel méri össze erejét bennünk. A mindent meghatározó szabadságharc győzelméhez azonban a jelenlétünkre van szükség.
Gyerekek és felnőttek közösen éljük át: ha összekapaszkodunk, ez a csata a mi javunkra dől el. Nem mindegy, hogy a szívünk birodalmában végül melyik korona fősége alá rendeljük magunkat. A kényszerű karantén ütemvonalai közé bezárt időt ezért az időfelettiségbe kell átemelnünk. A zenei korona végtelent kínáló védelme alatt nem vagyunk egyedül.
Szóljon az a hang! – ösztönöz belülről a semmiből egyszerre csak megjelenő, megmagyarázhatatlan erő. Az énekünknek előbb szétszórt hangjai mintha kiegészítenék egymást. Bevehetetlen erődítménnyé változunk át, amiről a gyilkos félelem és az aggodalom összes támadása visszapattan.
Miközben az összetartozás rokonszenves dallamait zengjük közösen, megérezzük: egymáshoz is közelebb kerülünk. Sok megpróbáltatáson keresztül a nyugalom általunk is hallható birodalmába jutunk el. A beismerés, a lemondás és az igazodás művészete felfedezteti velünk a vágyott harmónia biztonságát.
Kicsik és nagyok egymás mellett és egymásért küzdünk, hogy el ne némuljunk, erőtlenné ne váljunk. Az ütemvonalak előtti és utáni, a skálák felfelé és lefelé táncoló hangjainak virtuozitása – olykor szólója – helyett a teljes egyetértés akkordjában találjuk magunkat, egyszerűen, csak a lényeget szemünk előtt tartva. Közösségben egymással és tele erővel az idő feletti távlatok ölelő perspektívájában.
Azóta szüntelenül hallani vágynánk ezt a koronás, kezdő akkordot: a felülről érkező és a belülről megtapasztalható védelmet. Érdekes, az ütemvonalak valójában nem szabadságvesztésre ítélnek bennünket, hanem éppen fordítva: szabadságnyerésre. És most, az élet elfordított síkú, ötvonalas – és sokszor pótvonalas – gátfutása közben tudjuk, hogy szükségünk van nyugvópontra, hogy a győztesek oldalán állhassunk minden ránk leselkedő, nehéz helyzetben. Figyelem! Nagy lélegzet! Hadd szóljon ez a hang, ha lehet vendégünk, ha nem! Megtanultuk, a nagycsaládban sosem vagyunk egyedül!
Gável András
(Az írás az „Amit megtudtam a családomról – Családtörténetek vírushelyzetben” című pályázatunk 1. helyezést elért pályaműve.)
