Már hónapok óta a nap minden szakában nézhetjük, miként növekednek gyermekeink, s a nagyobbak hogyan válnak felnőtté. Nem árt, ha tudjuk, hogy a régebbi korokban miként zajlott a felnőtté válás, mert talán segít elgondolkodnunk a saját szerepünkről is. Farkas Évának, a Nemzeti Művelődési Intézet szakemberének írását ajánljuk a NOE Levelek magazin májusi számából. A magazin megtekinthető PDF formátumban ITT.
Férfivá válni/Nővé lenni
Egykori szórakozási szokások és összejöveteli alkalmak a fiatalság és családok számára
Koronavírus-járvány idején különösen időszerű kérdés a szórakozási, élményszerzési alkalmak közösségépítő, kapcsolatmegtartó ereje. Történjen ez együtt a családunkkal, barátainkkal vagy csak egyedül, a magunk szórakoztatására. Most, amikor fizikai távolságot kell tartanunk a családtagjainktól, barátainktól, szeretteinktől, felértékelődnek ezeknek az alkalmaknak az emlékei.
Egy Jász-Nagykun-Szolnok megyei kisvárosból származom, ahol komoly hagyományápoló tevékenység folyik. Az ott végzett munkáim során volt alkalmam olyan közösségekkel együtt dolgozni, akik ma is ápolják a kun hagyományokat. Ezekből az emlékekből, élményekből táplálkozik írásom, amely körbejárja, hogy hogyan vált valaki férfivá és hogyan érett nővé régen, milyen alkalmaik voltak a szórakozásra, ahol megélhették a közösségi létet.
„Régen minden jobb volt”. Ezt szoktuk mondani. Nem tudom, hogy jobb volt-e, de hogy más, az biztos.
Jó arra gondolnom, hogy a nagypapám, mint kortársainak többsége, még kaszinóba járt kártyázni, hogy együtt lehessen a barátaival és együtt szórakozhassanak. Más volt az élet ritmusa. Talán több idő jutott megélni a mindennapi élményeket. A technológiai forradalom a sok előnye mellett azt is magával hozta, hogy ma mindenhová sietünk, és olyan gyors lett az életünk, hogy szinte elfelejtettünk ÉLNI. Az élet egy része a virtuális valóságban zajlik, amely, ha arányban van valós közösségi együttléteinkkel, akkor akár erősítheti is azokat. Azonban, ha aránytalanul sok időt vesz el életünkből, akkor kapcsolataink meggyengülnek, felszínesekké válhatnak.
Az elmúlt hetek, hónapok eseményei miatt váratlan és mindannyiunk számára ismeretlen helyzetbe kerültünk, így talán még soha nem vágytunk arra, hogy a szórakozási alkalmaink ne a virtuális világban valósuljanak meg: felértékelődött a most nem gyakorolható kézfogás, ölelés, érintés.
A cikk megírása előtt visszagondoltam azokra az élményeimre, amelyek már számomra is csak távoli emlékekként élnek. Hogyan szórakozott régen a családom, hogyan keresték a kikapcsolódási alkalmakat? Egyetemi tanulmányaim alatt alkalmam volt elmélyedni a hagyományápolás és a néprajz azon területein, melyek a férfivá és nővé válás kérdését is érintik. A mostani íráshoz a megyémben lévő kis települések hagyományait is segítségül hívtam. Nem célom teljesen visszamenni az időben, inkább a munkám során szerzett emlékek, élmények kapcsán próbálom körbejárni a kérdést.
Nagycsaládból származom. Édesanyámék kilencen, édesapámék tízen voltak testvérek. Ők még tanyán nőttek fel. Akkoriban az emberek mindennapjait a falusi, tanyasi lét határozta meg. Elég csak arra gondolnunk, hogy a gyerekeknek mennyit kellett gyalogolniuk, míg eljutottak az iskolába, ma pedig „házhoz megy” az iskola. Nem voltak autók, nem volt televízió, internet. A biztos pont a család, a kemence melege, a friss kenyér roppanása, a petróleum illata, a fonóban serénykedő asszonyok éneke volt, és még hosszan idézhetnénk, hogy mi teremtett akkoriban harmóniát az emberek életében.
Nagyszüleink idejében nagyon népszerű volt a „tanyázás”. A megyénkben is sok tanya volt, ahol az emberek gyakran összegyűltek beszélgetni, történeteket mesélni egymásnak, kézimunkázni, kártyázni, csigatésztát készíteni, és ami talán a legfontosabb: sokat nevetni. Sokszor készítettek együtt valami rágcsálnivalót, például pirított tökmagot, pattogatott kukoricát, de sokszor sült lángos is a kemence tégláján. Igazi érzelemgazdag idők voltak ezek, amikor a szórakozást még a generációk tényleges együttléte jelentette, hiszen olyan sokgyermekes családok gyűltek így össze, ahol három generáció is együtt élt.
A szórakozásnak másik nagyon fontos formája volt a tánc, a táncos alkalmak. A tánckultúra hazánkban igen gazdag, nem véletlen tehát, hogy a szórakozási alkalmak egyik legkedveltebb formája ez volt. A tánc, a táncos alkalmak jelentőséggel bírtak a férfivá és a nővé válás terén.
A táncok között nagyon népszerű volt a csoporttánc, azon belül is a lánc- és körtánc. A táncosok egymással összefogódzva, mintegy láncot alkotva táncoltak. A magyar területeken elsősorban a leánykarikázó, valamint az ugrós, a lakodalmi labirintustánc, a körcsárdás és a gyermekjátékok voltak jellemzőek. A táncokban a nővé válás egyik érdekes momentuma rajzolódik ki. A leánygyermek csak a serdülőkort elérve kapcsolódhatott be a nagyleányok táncába, a karikázóba. A menyecskék pedig csak alkalmilag, s nem is a jellegzetes karikázási alkalmakkor kapcsolódtak be. A különböző korú leányok a falu különböző pontjain karikáztak. A közös nagy táncalkalmak a tánchelyen, egyetlen táncteremben zajlottak. A belső körben mindig a fiatalabb nemzedék kapott helyet. A mulatság kezdetén, a tánc tényleges megkezdéséig a fiatalság nemek szerint elkülönülve csoportosult. A táncmulatságok állandó helye a helyi társadalmi élet központja, a kocsma volt, ott a lányok az utcán karikáztak addig, amíg a legények behúzták vagy nevükön szólítva bekiáltották őket a tánchelyiségbe.
A tánckultúra fejlődésével, de a férfivá és nővé válás folyamatában is egyre nagyobb szerepet kaptak a körtáncok mellett a párostáncok. Ilyen volt például az ugrós páros tánc. Ezek udvarló, szerelmi táncok, ahol már megjelenik a kézfogás. A páros forgós tánc szintén szerelmi tánc volt, ahol jellemző volt a leány kiforgatása. Gyakori volt a tánckezdő csók és a tánc megköszönésének a módjaként a leány felemelése.
A táncmulatságoknak két alapvető fajtáját ismerjük. Ezek közül a spontán tánckedvet – szórakozást – szolgáló kötetlen forma volt a gyakoribb. A másik, a szervezett bál, a parasztság körében újabb keletű, lebonyolítását polgári hatások színesítették. A spontán táncalkalmak szervezői a falusi fiatalság rátermett tagjai voltak, a legényszervezetek vezetői közül kerültek ki. Ezek az alkalmak rendszerint vasárnap vagy ünnepnap délután kezdődtek, és estig tartottak. Szórakozási alkalomként még meg kell említenünk a vasárnapi játszót. Sokféle névvel illették, hívták vasárnapi táncnak, nyári táncnak, szabad táncnak, nálunk cuhárénak.
Ezeken a játszókon ott volt az egész falu. Ezek az események igazi közösségépítő alkalmak voltak, ahol a fiatalok különböző korosztályai különféle játékokat játszottak, a lányok együtt énekeltek, táncoltak. Az idősebbek szemlélődtek, a gyermekek számára a játszó volt a szórakozás megtapasztalásának fő alkalma. A századfordulótól kezdve a játszót felváltotta a „fiatalok bandázása”. Vasárnap és ünnepnapokon a lányok csoportokban sétáltak, énekeltek, táncoltak, a legénybandák pedig csatlakoztak hozzájuk, udvaroltak nekik, sőt a táncba is bekapcsolódtak. Egyes vidékeken a bandázásokban társadalmi különbségek is érvényesültek: elkülönültek a birtokos és szegény parasztság játszóhelyei.
A bálokat hétköznapokon tartották, amelyek főként a polgárság körében terjedtek el és leginkább a farsangi időszakban voltak gyakoriak.
Tánckultúránkban tehát teljes mértékben követhető, hogy hogyan vált a legény férfivá, hogyan érett a leány nővé.
A táncnak szigorú szabályai voltak és nagyon fontos szerepet töltött be a falusi ember életében. Át- meg átszőtte ünnepeit, de munkás hétköznapjait is színesebbé tette. A falusi fiatalság egyik legkedveltebb szórakozása volt a múltban, a táncalkalmak jelentették egyúttal a fiatalok ismerkedési lehetőségeit és az emberi érintkezés társas formáit is. Falun fontos volt, hogy mindenki tudjon táncolni, a szülők is erre sarkallták gyerekeiket. Az eladó lányok között „kapósabb” volt, aki jól tudott táncolni. A táncokkal együtt tanult meg a fiatalság viselkedni, lett része a falu közösségi életének.
A táncalkalmak egy része nemcsak a tánc kedvéért jött létre, hanem a társadalmi érintkezés egyik meghatározó formáját jelentette: a tánchelyre összejöhetett a falu egész lakossága, fiatalok, házasok, öregek. Ha nem is táncolt mindenki, de gyönyörködhetett a látványban, és ami talán a legfontosabb, együtt voltak.
Érdekes szokás volt a „legényhagyma”. A falusi lét és munkamenetek kapcsán a legény nem mindennap mehetett a lányos házhoz udvarolni. Jánoshidán például voltak ún.”lyányos napok”, a hétfő, szerda, péntek, szombat. Ekkor mehetett a legény udvarolni a lánynak. Ha olyan időpontban ment, amikor nem várták vagy kellemetlen volt a jelenléte, de nem akartak konfrontációt, nem mondhatták meg a szemébe, hogy ne jöjjön többet, a kabátzsebébe csúsztattak egy hagymát, ezzel jelezve, hogy udvariatlanságot követett el.
Régen sokkal szabályozottabban udvarolhattak a legények. Nem akkor mentek, amikor akartak, sőt, sok esetben nem is ahhoz, akit szívük szerint választottak volna. Ily módon talán nehezebben élhették meg a férfivá és nővé válást, mert szigorúbb társadalmi rend szabályait kellett betartaniuk.
Írásom elején azt a kérdést tettem fel, hogy jobb volt-e régen? Továbbra sem tudom. Azt viszont igen, hogy az emberek régen is megteremtették a szórakozási alkalmakat, a társas együttlét formáit, hogy együtt lehessenek, hogy a legények férfivá érjenek, a leányok nővé váljanak.
Farkas Éva
Művelődésszervező, jelenleg a Nemzeti Művelődési Intézet Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Igazgatóságán dolgozik. Egy kisfiú édesanyja. Közel 20 éve dolgozik a közművelődésben, pályája során művelődési házakban, majd az Aba-Novák Agóra Kulturális Központban dolgozott együtt kisebb-nagyobb közösségekkel. Szívügye a hagyományápolás és a közösségek támogatása. a
