Nagycsaládosként folyamatos céltáblák lettünk a társadalomban. Sokszor nem egyszerű megfelelni ennek a korábban nem látott „tisztségnek”.
A szokásos heti, nagy bevásárlásunkat végeztük. Ám mindenekelőtt helyet kellett vadásznunk az autónk számára a szupermarket zsúfolásig megtelt parkolójában. Azt már nem is reméltük, hogy a családosoknak fenntartott hely szabadon vár majd ránk, és nem egy csinikosztümös hölgy bitorolja azt egy személyben a luxus terepjárójával. Mivel természetesen minden hely foglaltnak bizonyult, a nem már annyira türelmes gyerekeinkkel szintén zsúfolásig „megpakolt” autónkkal addig köröztünk, amíg meg nem leltük a nekünk rendelt helyet. Egyszemélyes autók szintén köröztek és köröztek.
A parkoló egyik távolabbi szegletében azonban egyszer csak felszabadult egy optimális territórium, amelynek elfoglalásáért valóságos küzdelem indult el. Úgy adódott, hogy a célba mi érkeztünk optimálisabb irányból. Tekintve az autónkon belül szintén pezsgésnek indult életet, nem haboztam elsőként behajtani a felszabadult parkolóhelyre – minden udvariasságot és lelkizést mellőzve.
A győzelem mámorától átitatódva ki is pattantam a kormány mögül, és leplezetten diadalittas „vae victis” állapotban körbenéztem. Ám ez a fölényesség nem tarthatott tovább pár pillanatnál, mert a legyőzött ellenfelem szintén kipattant az autójából és kérdőre vont, hogy lehetek ennyire arcátlan, hiszen ő már mióta itt köröz, hogy végre helyet találjon.
Ezen a ponton az őszinteség maradt az egyetlen út számomra. Odamentem a felháborodott „ellenfelemhez”, és azt feleltem neki: „Tudja, alaphelyzetben tökéletesen megértem, hogy kiakadt az udvariatlanságomon. De nézze – és ezen a ponton elkezdtem kiemelni a bevásárlásunkat »segítő négy kisebb gyermekünket az autóból« – ennyi gyerekkel érkeztem. Én is köröztem már egy ideje, hogy meg tudjak állni, és a családosok parkolója szokás szerint foglalt nem családosok autóival. Ezzel együtt elnézését kérem.” – fejeztem be a védőbeszédemet, mire beszélgetőpartnerem, akit minden bizonnyal már a gyerekeim száma kellően lesokkolt, csak annyit szólt: „Ja, persze. Látom, van mentsége.”
És valljuk be őszintén, a legtöbben talán elintézettnek is tekintettük volna ezen a ponton a kellemetlen szituáció feloldását. De én nem. Mi az, hogy azt mondja nekem ez a fazon a gyerekeimre utalva, hogy „meg van a mentségem”. Visszafordultam ezért hozzá, és fojtott hangon, ám annál nagyobb határozottsággal kijelentettem: „Uram, ezek a gyerekek nem mentség számunkra, hanem feladat és ajándék! Köszönöm, ha maga is így tekint rájuk.”
A kisebb affér után együtt érkeztünk a bolt bejáratához. Ez is jól mutatja, hogy amíg én összeszedtem a négy kicsinket, és eltereltem a parkoló legtávolabbi pontjától a szupermarket ajtajáig, hogy ott végre egy bevásárlókocsit átalakíthassak babakocsivá, azalatt az egyedül érkezett „parkolási ellenfelem” talált magának helyet, kiszállt és kényelmesen odasétált, hogy kocsit szerezzen.
Ám ez az újabb találkozásunk mintha egészen más színezetet nyert volna. Kisimult és őszinte arccal azt mondja nekem a gyerekeimet korábban „mentségnek” nevező új ismerősöm: „Bocsásson meg! Igaza van, hogy ezek a gyerekek nem tekinthetők mentségnek.” Boldog voltam, és hála volt a szívemben, hogy végül nem egy rossz benyomást vittek el a sok gyermeket nevelő családokról.
Sajnos ez az emelkedettség nem tartott sokáig. A Lidli bejárata után nem sokkal beértük a vásárlást már megkezdő feleségemet, akinek fogalma sem volt róla, hogy micsoda csatából érkezem, mint egy páncélos lovag, tajtékozva, kimerülve – terelgetve a négy kisebbet, akikkel „könnyebb a vásárlás”, de minimum biztonságosabb a négy idősebbet otthon hagyni egyedül. Szóval mint a béke szigetére, úgy érkeztünk el anyához. A gyerekek azonnal „meg is telepedtek rajta és körülötte”. Elképzelhető, hogy micsoda dugót képeztünk a folyamatosan érkező bevásárlók előtt. Egyikük a szűkület okán meg is jegyezte: „Útban vannak a gyerekek, elvinné őket, kérem?”
Azt hiszem, senki nem csodálkozik, hogy a „parkolós csata” után nem tartott sokáig állig fegyvereznem magam és felvennem minden páncélzatomat. Miközben próbáltam libasorba rendezni a kis zsivány drágáimat, azonnal meg is feleltem a hisztis, nagypapakorú hőbörgőnek: „Mégis hogy mondhat ilyet? Egy gyerek soha sincsen útban”.
Ezek után begyűjtöttünk még egy nagy bevásárlókocsira valót a „jaj, de szép nagy család; milyen szépek a gyerekek, hogy segítenek; fantasztikusan cuki a felesége: meg se látszik rajta, hogy szült” dicséretekből. A kasszát kifosztottuk az aktuális „hogyan kösd a gyerekeket a bolthoz” termékekből, tekintve, hogy egy egyszerű, minden felesleg nélküli vásárlásunk is bőven több szokott lenni az átlagosnál.
Hazafelé ízlelgettem az eseményeket, és megerősödött bennem: azzal, hogy elfogadtuk a gyerekek, mint ajándékokat onnan felülről, azonnal jelekké is váltunk – olykor pedig céltáblákká. Éppen emiatt igyekszünk úgy élni, hogy kifelé is látható legyen: a nagycsaládos élet se nem mentség, se nem kiváltság, hanem sokkal inkább feladat, felelősség és boldogság.
Gável András
Nagycsaládosok Váci Egyesülete
