Kis családból származom, a szüleim elváltak, családon belül nem kaptam mintát a nagycsaládos létre. Mégis valahol belül vágytam rá, hogy sok gyermekem legyen. A templomi közösségben találkoztam boldog nagycsaládosokkal, az otthonukba is ellátogathattam, így láthattam vonzó házaspárokat, vidám, cseperedő gyerekeket.
Amikor találkoztam Andrással, és kiderült, hogy 12-en testvérek, mindenképpen meg akartam ismerni az anyukáját. Nem tudtam elképzelni, hogy lehet megjegyezni 12 gyerek nevét, születésnapját, netalántán még a cipőméretét is, arról nem beszélve, kinek mikor esett ki az első foga, vagy mi volt az első szava. Anyósomat-apósomat ebben a „memóriatárban” azóta sem tudtam felülmúlni, nekem az 5 gyerekkel naplót kell vezetnem…
Az első látogatáskor nagyon izgultam, de ez az izgalom hamar kíváncsisággá alakult bennem. Az elfogadás, az alkalmazkodás, a befogadás („itt mindig van még egy …vagy kettő, három, négy tányér leves”, „ide mindig jöhetsz aludni, még ha szakítotok is”) – ezek voltak a benyomásaim. A nyitottság az újra, a változásra, a megingathatatlan hűség– ezek voltak akkor számomra a nagycsaládos lét esszenciái.
Amikor kérdezik, mi hány gyereket szerettünk volna, azt mondjuk, egyet. Mindig csak egyet, a következőt. (Kivéve, amikor a három nagy hármas ikreket szeretett volna, azért, hogy mindegyikőjüknek jusson egy kisbaba.) Az esküvőnk előtt sejtettük, hogy nem fogunk kettőnél megállni, de tudtuk, hogy minden gyermek vállalása felelősség, kinek-kinek a maguk ereje, élethelyzete kell, hogy meghatározza a következő vállalást. Így terv szerint, kétévente érkezett az első három gyermekünk. Biztosak voltunk benne, hogy még szeretnénk kisbabát, de csak 4 és fél év múlva kaptuk meg, az ötödik gyermekünket pedig rá 5 és fél évre.
Ha a családunkat jellemezném, a nyitottságunkat emelném ki, a befogadókészségünket. Amikor nyaralni megyünk, bizalommal hívunk családokat, hogy vigyázzanak a házunkra. Volt, hogy nem ismertük a családot, akik érkeztek. (Így történt meg az az eset, amikor egy nálunk vendégeskedő családot meglátogatott egy régi ismerőse a mi házunkban; a falon a családi képeket nézegetve az ismerős család gyereke felkiáltott: ”Te jó ég, ez a fizikatanárom lakása!”) Ugyanígy nem ismertük azokat a diákokat sem, akiket egy-egy tanévre befogadtunk, egy nemzetközi csereprogram keretében. Thaiföld, Lengyelország, India és Olaszország költözött hozzánk.
Számomra a legnagyobb kihívás az egyensúlyban tartás. Egyensúlyban tartani családunkat és saját magamat, mint amikor a kötéltáncos az egyensúlyozást segítő rúddal szédítő mélységek között jár-kel oda-vissza. A kötéltáncosnak ahhoz, hogy ne essen le a kötélről, az elbillenés ellen kell hadakoznia. A jelenség fizikai magyarázata a tehetetlenségi nyomaték. Nagyon sokszor érzem tehetetlennek magam. A rúd két végén a hivatás<->család, a másokra<->önmagamra fordított idő, a korlátok<->szabadság, a megtartás<->elengedés, az önállóságra nevelés<->segítségnyújtás, a tiszta háztartás<->élmények (és sorolhatnánk tovább) grammnyi különbségei között kell megtartani magamat, magunkat a szakadék felett.
És mitől leszünk boldogok? Mi a nevelésünk célja? Azt szeretnénk, ha a gyerekeink önálló, szabad, erős személyiséggé válnának. Azt kívánjuk nekik, hogy ők is tudjanak egyensúlyozni a mélységek felett. És a legszebb az lenne, ha mindeközben ők is és mi „fölnőttek” is a horizonton tudnánk tartani a tekintetünket, gyönyörködve a tájban, az Élet szépségeiben. Gyökereket és szárnyakat szeretnénk adni nekik!
A férjem ezt így fejezte ki a szülőszobán, amikor a szülés után a doki gratulált (neki😊): „Ne most gratuláljon doktor úr, hanem majd 18 év múlva!”
Nádudvari Rita
Soproni NOE
