Ha bárki megkérdezte tőlünk a jegyességünk alatt, hogy hány gyereket szeretnénk, négyet mondtunk.
Mi öten vagyunk testvérek, és gyerekkoromban sokszor voltunk nagycsaládosokkal együtt pl.: a NESZ rendezvényeken. Férjemék hárman vannak testvérek, ő is szeretett nagycsaládban élni.
Mikor összeházasodtunk, gyorsan megérkezett az első gyermekünk: Boróka, 20 hónapra rá a második: Kamilla, majd 15 hónapra a harmadik: Rezeda gyermekünk. 2 és fél év után beköszöntött a negyedik gyermekünk: Boglárka. Mind lány. Többen kérdezték, főleg a férjemet, hogy nem zavarja, hogy csak lányaink vannak, addig próbálkozunk, míg fiú nem lesz?! Ő csak mosolyogva mondta, hogy neki mindegy. Ráadásul két lányunk elég temperamentumos volt születésüktől fogva. Azt gondolnánk, hogy itt befejeződött a gyermekvállalásunk, hiszen megvolt a négy gyermekünk. De még fiatalok voltunk, tetterősek és vágytunk még pici babára. Így született meg az első fiúnk: Ágoston.
És akkor a Jóisten megszólított minket több emberen keresztül. Így fogadtuk örökbe a hatodik gyermekünket, a Down szindrómás, halmozott fogyatékos kisfiút: Csanádot.
Mivel a terhességet nehezen viseltem, sokat hánytam, feküdtem, ezért megfogadtuk, hogy Ágoston után hagyunk egy hosszabb szünetet, hogy testileg- lelkileg fel tudjak készülni a következő terhességre. 4 év elteltével ismét vágyakoztunk egy kisbabára, de a Jóisten másképp akarta. Ekkor Csani már nagyon rosszul volt, sokat jártunk vele kórházba, és az új kisbabának még nem jött el az ideje. Kis idő múlva magához szólította Csanit az Úr, és küldött nekünk „helyette” egy kislányt: Margarétát.
4 évre rá jött a nagy dilemmánk. Mit akar tőlünk a Jóisten? Legyen még újabb gyermekünk, vagy neveljük fel a már meglévő gyermekeinket lelkiismeretesen? Érveket-ellenérveket sorakoztattunk fel: életkor, magas vérnyomás, terhességi nehézségek, ill. a kényelem, a saját akarat, munkakezdés. És megint megkaptuk az üzenetet a régi, szeretett püspökünk prédikációja által. Ezt több orvosi konzultáció követte, majd megérkezett hozzánk a legkisebb fiúnk: Sebestyén.
Most milyen az életünk? Mozgalmas, hangos, vidám. Ezt szeretjük. Boldogok vagyunk, hogy lehet ennyi gyermekünk, hogy ilyen nagy családban élünk. A középiskolában mindegyikük egyházi kollégiumba került. Így a hétköznapokban kevesebben vagyunk itthon. /Kivéve most a vírus ideje alatt./ Hárman már egyetemen vannak, hol kint, hol bent. Hiszen az élet az nem zökkenőmentes. Ahol több gyerek van, ott többfélék a gyerekek. Mind temperamentumban, mind elköteleződésben, kitartásban. Valamelyik gyermekünket alig látjuk, fent kuksol a szobájában, valamelyik egész nap szóval tart minket.
Szeretjük, ha itthon vannak a gyermekeink, de az is jó érzés, ha tudjuk, hogy megtalálták a helyüket az elkövetkezendő életükre. És jó hazavárni őket. Amikor együtt van a család, elég hangosak vagyunk. Sokat nevetünk, és többször veszekszünk. Kicsit olaszosan éljük a napjainkat. Tavasszal a legnagyobb lányunk férjhez megy. Látjuk, ahogy a többi gyermekünk hogy készül erre a nagy eseményre. Ilyenkor könnybe lábad a szemem, és érzem, hogy megérte az a sok harc, küzdés, ami eddig elkísért minket.
Tóthné Wiktora Viktória és Tóth Zoltán
Alpokalja Nagycsaládos Egyesület Szombathely
