Egy csodás faluban, Gerjenben nőttem fel szüleimmel és nővéremmel. Családunkban mindig nagyon fontos szerepet töltött és tölt be a mai napig az összetartozás és a másikkal való törődés. A mai rohanó világban még fontosabbnak tartom ápolni ezen erényeket. Szüleimtől mindig azt tanultuk, hogy a céljainkat bármi is az, ne adjuk fel, harcoljunk érte, mert mindenre képesek vagyunk, csak akarni kell.
Mindig azt mondtam, ha nekem lesz gyerekem, akkor minimum kettő. Legyen neki valaki, akire mindig számíthat az életben, ha már a szülők nem lesznek. Szerencsére ezt túl is szárnyaltuk.
A párommal filmbe illően az interneten ismerkedtem meg 2014 nyarán. Ekkor én Németországban dolgoztam, ő pedig Budapesten. Ő nigériai születésű, így nem csak, hogy más kontinens, kultúra, más nyelv, de még más bőrszín is. Először azt gondoltam, egyszer élünk mit veszíthetek, de hamar kiderült, hogy nem csak egy kaland lesz a kapcsolatunk. 2014 decemberében, mivel komolyra fordult kapcsolatunk, végleg hazajöttem Németországból. Élénken emlékszem rá, december 13-a volt. Ő Gerjenben várt a szüleimnél, mikor hazaérkeztem. Aznap este megkérte a kezem. Ekkor még hezitáltam, az eszem harcolt a szívemmel. Viszont a természet mindent megold, szokták mondani, mert 2015. január közepén kiderült, hogy kismama vagyok. A szívem nyert!
A családom, mint minden másban, ebben is támogatott. Voltak, akik megkritizáltak, hogy majd hogy néznek ki a gyerekeink és ezen gondolkozzam el. De engem nem érdekelt, mert éreztem, ennek így kellett lennie és belevágtam életem legnagyobb kalandjába. 2015 januárjában összeköltöztem a párommal egy idegen országban, Ausztriában. Tehát ha jól számolok, megismerésünktől számítva pár hónap múlva már kopogott is a gólya. Persze elsőre rögtön megrémített, hisz még semmi nem volt úgy az életemben, ahogy gyerekként azt megálmodtam. Szép ház, jó munka, esküvő és férj. Ha nem is a fejemben levő sorrendben, de szépen minden megérkezett, így 2016. 02. 09-én össze is házasodtunk.
Ismét rá kellett döbbennem, hogy a család ott áll mellettünk és mindenben segít, nem kell félnem, hallgathatok nyugodtan a szívemre. A férjem nagycsaládból származik, így ő mindig azt mondta 6 gyerekig meg sem állunk. 2015 szeptemberében megérkezett az első fiúnk, Levente. A családom lányos család, így nem tudtam mit kezdek majd egy fiúval. Pár évvel később megérkezett a második fiúnk és most született meg januárban harmadik csodánk, aki szintén fiúcska lett. Így ízig-vérig fiús anyuka lettem, amit minden pillanatban élvezek.
A nagycsaládos érzés így még nagyon friss nekem, de már most tudom, hogy így kerek az életünk. Nagyon boldog vagyok! Mindhárom gyermekünk egy-egy csoda. Mindegyik más egyéniség, így mindegyikkel más és más a megélt boldogság. A fiúk nagyon szeretetigényesek. Bízom benne, hogy sikerül megtanítanom velük, hogy mi helyes és helytelen a világban, és tudom, hogy csodás emberek lesznek.
Persze nálunk is vannak borúsabb napok, mikor anya már kicsit kimerült, hogy éjjel különböző időben kelnek és keresnek, mert épp fáj valami, vagy csak rosszat álmodtak. De bármennyire is fáradt vagy mérges az ember mindig rájön, hogy ez az élet rendje, hisz nekem is ott volt anyu, akihez mehettem bármikor. Sokszor érzem úgy, hogy nekem 4 fiam van, mert sokszor a férjem is olyan, mint egy gyerek. Hiába van nagy családja, teljesen más a családképe, mint nekem vagy épp egy európai családnak. Így egymástól tanulhatunk sok mindent, mert Afrikában teljesen más a családkép, az élet ritmusa és az értékrendek sem teljesen egyeznek az Európai kultúrával. Sokszor érzem úgy, hogy a férjem lazasága már-már gyermeki, viszont bevallom van, amikor szívesen lennék én is lazább. Valahol a kettőnk habitusa között lehet a megfelelő, aminek elérésében támogatjuk egymást.
Pedagógusként megtanultam, hogy nagyon fontos a gyerekekkel megtanítani az elfogadást. Most Bécsben élünk így a fiúk az óvodában sok más nemzetiségű gyerekkel ismerkednek meg, aminek nagyon örülök, mert úgy gondolom ez is nagy segítség lesz nekik az életben ahhoz, hogy könnyen tudjanak alkalmazkodni. Szeretném, ha a fiaim egy erős határozott, mégis kellően rugalmas jellemmel nőnének fel és el tudják majd dönteni, hogy mit akarnak. Próbálok minden támogatást és segítségét megadni nekik és bízom benne, ha felnőttek lesznek, ők is azt fogják mondani, amint én is mondhatok, hogy csodás szüleik vannak. Sokszor utazunk haza a szüleimhez és a családhoz, mert fontosnak tartom, hogy a gyerekek életének meghatározó része legyen a család. Boldog vagyok, hogy már most gyerekként is szoros kapcsolat van az unokatestvérek között. A nene szinte a pótanya szerepét tölti be. Számunkra így kerek a család.
Kiss Renáta
Gerjeni Nagycsaládosok Egyesülete
