Nos, ez tagadhatatlanul egy életstílus, ami minden mástól különbözik. Talán a karácsonyok…. Azt hiszem, a karácsonyok mindennel felérnek… Ahogyan a gyerekek az egymásnak és nekünk készített ajándékokat átadják… Ahogyan a Mennyből az angyalt énekeljük. Igaz, a Nagy trombitájához senki sem tud igazodni a ritmusban, és a fele hamisan énekel. A másik fele meg elröhögi az egészet. De akkor is. Olyankor annyira jó élni!
Ahogyan a Legkisebbnek pincéből, padlásról előkotort régi gyerekruhákat vasalunk, és mesélünk a múltról, mikor a többieknek vasaltam épp ezeket a ruhákat. Ahogy érzem a világ rendjét. Nem fáj, hogy eltelik az élet. A kicsik helyébe újabb kicsik jönnek, újabb harcok, fájdalmak, örömök. Újabb élet virul ki a kezeinkben. Ismerjük, hogyan, de mégis mindig új csoda.
Telnek az évek, minden nap a maga egyformaságában rejti a Csodát, a Váratlant, a Megismételhetetlent… Születésnapok, névnapok egyre gyakrabban, és nagy-nagy erőfeszítések, hogy mind újra és újra ünnep legyen. Hisztik, amiken egyre kevésbé pörgünk fel mi, szülők, mert tudván tudjuk: elmúlik.
Elmúlik a kisgyermek bánata, mint a nyári zápor, és felragyog arcán a szivárvány. A múltba nézve érezzük, semmi sem változott, csak a díszlet. Őseink gyermekeinek öröme ragyog az ő szemükben, dédanyáink imái csendülnek a mi szívünkben, és az ősapák erőfeszítésének cseppjeit törli fáradt arcáról kedvesünk. És kell, aki tovább vigye a lángot, az eljövendő karácsonyok felé. Hogy az ő szemeik ragyogják be sok-sok idő múlva is a világot. Mert minden jól van, míg emlékezünk, és tovább adjuk az emlékeket. Hiszen ezért vagyunk.
Lévai-Kiss Gabriella
Budapest
