Férjemmel mindketten nagy családból származunk, ezért viszonylag fiatalon kötött házasságunk után mindketten hasonlóra vágytunk. Abban is egyetértettünk, hogy a nagy családért hajlandóak leszünk karriert, egyéni célokat, vágyakat is alárendelni. Az orvosi diplomámat már nagy pocakkal vettem át, nem sokkal később megszületett első fiunk, Botond. Kerek volt vele a világ, a fiatal szülők természetességével, lazaságával, örömével éltük meg az első éveket. Ám a vágyott következő testvér évek várakozása után sem jelentkezett, az orvosok sem biztattak sok jóval, így a megálmodott nagycsaládos létet lassanként el kellett engednünk, újra kellett gondolni vágyainkat, motivációnkat. Ebben a folyamatban segített bennünket Istenbe vetett hitünk, a meggyőződés, hogy a nagycsaládos életformán kívül is megtalálhatjuk a boldogságunkat, és a lehetőséget mások szolgálatára. Elkezdtem orvosként dolgozni, és a nehézségek ellenére igyekeztünk ebbe az életformába is belesimulni. Öt év várakozás után nagy ajándékként éltük meg, mikor megtudtuk, hogy ismét babát várok, majd megszületett Barnabás. És ha egy üzlet beindul… Pár évvel később megszületett kislányunk, Sári, majd Domonkos és végül Julcsi. Nagy hála volt bennünk mindegyikük érkezésekor. A gyerekszám növekedésével növekedtünk mi is elfogadásban, türelemben, önismeretben, fokozatosan váltunk nagycsaládossá.
Sokat mesélhetnék szervezésről, logisztikáról… Egy biztos: a rugalmasság nélkülözhetetlen. Nemrég egy beszélgetés során viccesen megjegyeztem, hogy nálunk “mindig történik valami”. Egy órával később a kislányom eltörte a karját, majd mivel az élet így is, úgy is megy tovább, pár órával később, frissen gipszelt karral, már színházban ült a család. A váratlan, abszurd helyzetekben sokat segít a humor is. Ha tudunk együtt derülni a nehézségeinken, akkor mindjárt könnyebben túllendülünk bármilyen megpróbáltatáson.
A zsibongó családi létben az egyik legnehezebb mutatvány a folyamatos egyensúlyozás, a “mindent odaadás” – és a személyes feltöltődés között. Meg kellett tanulnunk határokat húzni, kimondani a személyes igényeinket, szükségleteinket, vágyainkat, és meg kell tanulnunk a másik határait elfogadni, segíteni vágyainak és szükségleteinek betöltésében. Ez hatványozottan igaz, mióta félállásban újra dolgozni kezdtem. Mindig fontosnak tartottuk, hogy férjemmel tudjunk közös időt tölteni, és kinek-kinek egyedül is legyen pár napja kicsit kiszakadni, mert a nagycsaládos élet leggördülékenyebben kiegyensúlyozott szülőkkel és házasságban működik.
Sokszor meséljük a gyerekeknek Lázár Ervin meséjéből a “nagyon testvéreket” – micsoda lehetőség van előttünk a boldogságra! Egy nagycsaládban a sok kapcsolódáson keresztül megéljük, hogy hatással vagyunk egymásra, hogy feladatunk és felelősségünk van abban, hogyan alakul az élet körülöttünk. Az önzetlen szeretet, bár sokszor nehéz, de százszorosan megtérül. Ezt próbáljuk átadni a gyerekeinknek is, és jó látni, ahogy egyre többet megértenek, megélnek ebből.
Nagy ajándék még számunkra a körülöttünk lévő nagy család. Szüleim és öt testvérem is a közelünkben lakik, ez egyrészt sok találkozásra ad lehetőséget, másrészt a napi rutinban is nagy segítség számunkra. A tizenhét unokatestvér közül többen iskolai vagy óvodai társak, a péntek délutáni unokatesós napokon zeng a szüleim kertje a vidám bandázástól.
A legfontosabb számunkra, hogy örömmel jelen tudjunk lenni a családunkban. A sok mosoly, nevetés, beszélgetés, közös étkezések, kirándulás, játék mind-mind nagy örömforrás az életünkben, jóval nagyobb, mint amennyi a befektetett munka terhe. Hisszük, hogy nem véletlenül vezetett minket Isten ezen az úton, és Ő is jelen van közöttünk. Ezt az üzenetet próbáljuk képviselni a világban.
Jani Mónika
Budapest
