Az 1Móz 1,26k-ből: »megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására, férfivá és nővé teremtette őket«.
Gyerekként mindig azt gondoltam, hogy a fent említett Bibliai sorok valós hasonlatosságra utalnak. Így, amikor elképzeltem Istent, valóban egy ősz szakállú, öreg ember képe formálódott meg előttem.
Isten „képmásával” vagy „hasonlatosságával” bírni a legnagyobb ajándék, melynek részesei lehetünk. Mert ez esetben nem a külső jegyekre utal, hanem magára a teremtő erőre, mellyel felruházott minket.
Minden egyes pillanatban megteremthetjük, hogy kik akarunk lenni és mivé akarunk válni. Megkapva hozzá a szabad akarat lehetőségét.
Magunk választhatjuk meg, ki legyen a társunk. Boldogságban élünk-e? Akarunk-e gyermeket? Nagycsaládosok leszünk-e? Akarunk-e egy választott közösség tagjai lenni? Elfogadjuk-e a ránk bízott feladatokat? Merünk-e ezekre igent mondani?
A család nemcsak egy nagy egészként kell, hogy együtt tudjon működni. Fontos az egyén. A legkisebb alkotó elem.
Mindezek tükrében fogadjátok szeretettel az én családom történetét.
Házasságunk első évei ugyanúgy teltek, mint minden más szerelmes pár életében. Terveket szőttünk, álmodoztunk és közösen kezdtünk megteremteni valami újat, valamit, ami a mienk.
Mind a ketten négygyermekes családból érkeztünk. Így nem is volt kérdés, hogy mi is négy gyereket szeretnénk.
Zsombor (első fiúnak) születése hipp-hopp megtörtént. Már nemcsak két ember voltunk álmokkal. Hanem apa és anya is.
Amikor az ember tervezgeti a jövőjét, nem készül arra, hogy egy beteg gyermek választja őket családjául. Második kisfiúnk betegen született. Egy nagyon ritka mozgásszervi megbetegedéssel jött világra. (AMC=arthrogyposis multiplex congineta)
Az elmúlt 10 évben oly sokan mondták nekünk, hogy milyen jól kezeljük az állapotát. Pedig higgyétek el, mi is rengeteget hibáztunk.
Azt hiszem elfelejtettük a legfontosabbat, hogy
„ A család az egyetlen horgony, amely megtart az élet tengerén.”
Elfelejtettünk egységben létezni. Zsombi anya nélkül, míg férjem feleség nélkül maradt. Meg sem fordult a fejemben a nagycsalád gondolata. Engedtük, hogy magával ragadjon a betegség minden negatív hozadéka. Fájdalom, sajnálat, elszigetelődés, depresszió, düh…
Legkönnyebben úgy tudtuk elfogadni ezt a betegséget, hogy feladatként tekintetünk rá, amit meg kell oldani. Pont ezért háttérbe szorultak az egyén érzelmei. Milyen megélni anyaként, hogy betegen született a gyermekem? Milyen egy apának feldolgozni a tehetetlenség okozta fájdalmat? Mennyi kérdés, amire úgy gondoltuk, ráérünk válaszolni. Vagy majd a gondviselés megoldja helyettünk. Tévedtünk.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy azok az első évek nagyon nehezek voltak számunkra. Mondhatni, a házasságunk, amihez a kezdetek kezdetén annyi reményt fűztünk, zátonyra futott.
Isten a megfigyelő, nem a teremtő. És készen áll a segítségedre, de nem úgy, ahogy elvárod. Nem Isten feladata megteremteni vagy megváltoztatni az életed körülményeit és feltételeit. Neked kell észrevenni és hálát adni azért, ami körülvesz.
Nem tudom mikor jött el az a pillanat, amikor rácsodálkoztunk mindarra, amink van. Viszont akkora erővel bírt, hogy képes volt visszarántani a mélyből. Talán ezt nevezhetnénk gondviselésnek.
Gyerekeink töretlen kitartásának köszönhetjük, hogy ma nagycsaládosoknak mondhatjuk magunkat. Titis egyik műtéti beavatkozást viselte el a másik után. Zsombi örök mosolyával, határtalan szeretetével és kedves természetével tanított minket. Megtanították nekünk, hogy nincs rossz helyzet az életünkben, csak rossz nézőpont. Titis betegsége igaz, hogy más irányt adott az életünknek, ám egy sokkal jobbat.
Zsombi társaihoz képest sokkal empatikusabb más emberekkel. Hamar talál megoldást egy-egy élethelyzetre. Titis töretlenül küzdi le az elé gördülő akadályokat. A férjem megértette, hogy meg kell nyílnia, beszélni kell a bennük rejlő kérdésekről. Együtt a „teher”, melyet cipelünk, sokkal könnyebb, mint egyedül.
Titis születése után 7évvel érett meg bennünk, hogy készen állunk testvér vállalására. Így egy pár éven belül lettünk négy gyermekes családdá Bazsival és Tomival.
Azt hiszem, elmondhatom, hogy ezek azok az sorsfeladatok, amiket mi vállaltunk és – ha bizonytalan léptekkel is az elején-, de mertünk rá igent mondani.
Ezért lettem gyógymasszőr, segítve gyermekem és embertársaim egészségét.
Így alapítottam meg a Mentor Mamik online közösséget, ahol sérült gyermeket nevelő szülők oszthatják meg egymással tapasztalataikat.
Így lettünk tagjai a Levendula Nagycsaládosok Egyesületének, ahol felhívjuk a figyelmet a családi értékek fontosságára, majd azok tovább adására a közösségi életbe.
A család az alapja mindennek, és ahogy a családok élnek, úgy él a nemzet is.
Tálasné Novák Adrienn
Levendula Nagycsaládosok Egyesülete Ramocsaháza
