Lassan 19 éves házasok vagyunk a férjemmel és jelenleg négy gyermeket nevelünk. Közös történetünk igazából az érettségi után kezdődött, bár már előtte is ismertük egymást. Barátok voltunk, de ennél többet nem éreztem iránta. Lassacskán – ahogy az a filmekben is lenni szokott – egymásba szerettünk, és 22 éves koromban összeházasodtunk. 20 éves voltam, amikor megkérte a kezem, de vártunk az esküvővel, amíg a férjem lediplomázott. Így is nagyon fiatalon házasodtunk, sokan nem is értették a környezetünkben, hogy miért. Úgy gondoltuk, nincs miért húzni tovább az időt, teljesen biztos voltam abban, hogy szeret és biztonságban éreztem magam mellette, mert kimondta, amit előtte senki más, hogy egész életemben szeretni akar. Mivel nagyon sokat beszélgettünk, leveleztünk, tudtam, hogy komolyan és őszintén mondta. Túl fiatalkori szerelmi csalódáson eldöntöttem, úgy emlékszem 20 évesen, hogy csak olyan fiúval fogok komolyabban foglalkozni, aki hasonlóképpen gondolkodik, akivel közös értékrenddel rendelkezünk, és aki kimondja őszintén, hogy mindig elég leszek neki. Mivel a férjem mindezekkel a kritériumokkal rendelkezett, így mondhatni berobbant az életembe, én meg az övébe. Már a házasságunk elején eldöntöttük, hogy gyerekeket szeretnénk nevelni, akár többet is. Egyikőnk sem származik nagycsaládból, a vágy erre mégis megvolt bennünk. 23 évesen mégis egy négy órás műtét és előtte hónapokig tartó alhasi fájdalom után az intenzív osztályon az orvosom közölte, hogy endometriózisom van, és csak lombik programmal lehet gyermekünk, mert sajnos a petevezetékeket el kellett távolítani a műtét során. Így akkor ott eldöntöttük, hogy 23 évesen belevágunk a lombik programba. Számunkra ez anyagilag egy elég terhelt időszak volt, de beteljesült a vágyunk, mert 25 évesen megszültem Hanna lányomat, rá öt évre pedig Dávid fiamat. A két szülés között sajnos szükséges volt újabb endometriózis műtét, ami előtt ismét nagyon erős hasi fájdalmak, vérzések voltak. Voltam olyan elkeseredett állapotban, hogy azt mondtam a férjemnek váljunk el, mert nem kérhetem, hogy ilyen állapotomban is férfiként kitartson mellettem, de mindig bátorított, hogy túl leszünk ezen is, és hogy így is gyönyörű vagyok és szeret. Visszagondolva azt hiszem a szerelme, és az Istenbe vetett erős hitem tartott meg, mert még két újabb műtét következett az évek során. Négy műtéten túl azt tudom mondani, hogy van előre, bár beláttam, hogy több lombik programot nem szeretnék, viszont gyereket szerettünk volna. Jött a lehetőség a nevelőszülői képzésre, amellyel szinte egy időben elindítottuk, hogy örökbefogadó szülők is lehessünk. Jött Anitánk az életünkbe 5 évvel ezelőtt, akit pár naposan hoztunk haza a kórházból, és 3 évvel ezelőtt örökbefogadtuk Zsófit, aki egy Down szindrómás kislány. Hat évig velünk élt egy nevelt kisfiú is, akit másfél éve átgondoztunk egy másik családhoz. Sokszor kihívás a mindennapok logisztikája, de mindeddig úgy tapasztaltam, hogy előbb-utóbb minden elrendeződött, és megoldódtak a dolgok. Számunkra nagy kihívás, hogy kire hagyjuk a négy gyereket, ha ki szeretnénk kapcsolódni házon kívül. Ezen dolgozunk jelenleg, mert van igényünk a közös randikra az otthonunkon kívül. A legkisebb lányunk Zsófi, még nem tud rendesen szájon át enni, így őt gastro tubuson keresztül tápláljuk. Ijesztőnek hangzik, de nem az, hamar belejöttünk. Szeretném bátorítani azt, aki ezt olvassa, hogy szánjon időt a párjára is, tartsák életben a szerelmüket, mert életbevágóan fontos a gyerekeknek látni, hogy a szüleik szeretik egymást, nem csak a megszokás, a kényelem tartja össze őket, hanem szerelmesek egymásba. Én hiszek ebben. Lehet és kell is újból és újból beleszeretni abba az emberbe, akivel élünk. Tanuljunk meg bocsánatot kérni és befogni a szánkat, amikor csak hallgatni kell. Ez a tapasztalat, minta, olyan hátszelet tud adni a gyerekeknek, amivel sajnos egyre kevesebben rendelkeznek, pedig így fog tudni majd ő is egészséges személyiséggé válni és olyan párt választani magának, aki mellett boldog, kiteljesedett életet élhet. Természetesen vannak kudarcos helyzeteink, mint mindenkinek. Sokszor a fáradtság, a sok munka, tennivaló, feszültség felülkerekedik és van, hogy a társunkon töltjük ki a haragunkat. Jó lenne kissé távolabbról rácsodálkozni, hogy hová vezet ez. Vajon képesek vagyunk beismerni a kudarcainkat? Vagy hordjuk a megszokott álarcainkat? Fájdalmas levetni az álarcokat és ezek nélkül a tükörbe nézve meglátni a valóságot. Mégis biztatok mindenkit, hogy tegye meg. Így találja meg a személyiségének lényegét, hogy ki is ő valójában. Ha anya és apa jól vannak együtt mindenféle területen, akkor a gyerekek is biztonságban, egészségesen fognak fejlődni. Nem problémamentesen, hanem a problémákat megfelelően kezelve. Sok sikert kívánok mindnyájunknak!
Hidvégi Adrienn
Kistarcsa
