pályázat a vírushelyzethez kapcsolódó családtörténetek beküldésére (3. helyezett)
Éjfélkor megnyikordult az óra, csak az elektromos pittyegés hallatszott és az árnyékok csendje. Hirtelen az összes ágyneműtartó – belükben az ártalmatlan paplanokkal – egyszerre kivágódott, A szúnyogok se zizegtek és az esti megkönnyebbülés-hormonok szaga a reggeli erőfeszítés-hormonok illatával keveredett. Ott feküdtünk mi, mind az öten. Ébresztetlenül, de öntudatlanul. Hangtalanul belefordultunk az ágyneműtartókba, halk puffanással estünk a dunyhák közé. Az ágyak bezárultak és elnyeltek minket. Mi pedig némán vettük tudomásul, hogy megérkeztünk a karanténba. Ami ettől kezdve történik, az csak közös tapasztalat lehet. Nincs céltalan ösvény, nem lesz. Csak őrület.
Próbáltuk a legkényelmesebben felfogni, mintha semmi sem történt volna.
Édesanyám szülei több ágon is kötődnek az ún. rögmagyarságukhoz. A nagypapám Koczkáczy, róla vajmi keveset tudunk, az apja vasutasként dolgozott, az anyja fotóelegáns nő volt, valószínűleg kisnemesi származás, mivel a fáma szerint az anyai dédapám támogatta az anyai nagyanyámmal való házasságot (a fiával). Anyám édesanyja felvidéki nemesi család sarja, bányákkal, kastéllyal, meg az ezeken veszekedő, amerikás másod-harmadunokatestvérekkel. A háború után a kassai egyetemmel együtt jöttek Szegedre, ahol a kommunisták és a létezés problémája miatt a dédnagypapámból ugyanazon az egyetemen éjjeli őr lett. Három gyerekük volt, Balambér, a báty, az én nagymamám és az ő ikertestvére, Rebeka.
Anyám úgy lett ebből a sok dologból, hogy a nagymamámat élete nagyrészében elnyomták (meg azután is), mivel agilisabb gyereknek született, mint a testvérei, majd koreográfus lett és a szakmájában nőként addig vitte, hogy az átkosban külföldre utazhatott. Imádja, ha csodálják, de erkölcstelenséggel lehetetlen megvádolni, mert híresen vallásos családból származott. Szöges ellentéte és (mazochista érzelmi motorja) a nagypapám, aki halszálkamintás mellényeket hord és az érdekes dolgokról jellemzően mint unalmasakról mesél, a lényegtelenekről pedig meg mintha fontosak lennének. Kettejük konfliktusán az sem segít, hogy a nagyi is halszálkamintás mellényeket hord, bár ő kétségtelenül követ valami abszurd divatot, amiben a posztszovjet szigor Margaret Thatcherrel keveredik. Ám ez sem indokolja, hogy a nagyapám Churchill és Roosevelt közösörököseként beszél a nagymamámról. -Hagyjad abba, ő folyton komoly dolgokkal küzd- vágja rá rendszerint, ha valaki értetlenkedni vagy akadékoskodni kezd.
– Én próbálok rendesen főzni, de ez a gyerek folyton külön ételt készít magának, már azt se tudom, mi jó neki és mi nem, vagyis tudom, az mindig rossz, amit én főzök (ez a családi ebéden hangzik el, apu felé nyilvánosan címezve). Az a helyzet, hogy csökkentettem a cukrot és a lisztet, vargabéles helyett hummuszt eszem. Édesanyám három hete csak mandulatejet iszik.
Édesapám a családi ebédeken maga elé néz. Igazság szerint mindenki a saját fejébe néz ilyenkor, meg az ételt, mintha a koponyánkból bámulnánk a tányérunkat. A szemkontaktust mégis apu tartja a legtovább. Aztán kíváncsian eltereli a témát arról, hogy ki mit eszik.
Az apai nagyszüleimet papázzuk és mamázzuk. Papa mezőgazdasági egyetemen volt tanár, most már nyugdíjas hívő és szakképzett bölcselkedő. Mindent tud a szív- és érrendszerének állapotáról és mi is. Beteleus református családban a négy közül a legkisebb fiú. Származásilag részben szerb, családja Makóról jött, hagymatermesztők. Papa pár testvére ma is hagymával foglalkozik. A nagymamám, Mama, óvónő akart lenni, de ebben nem támogatták. Ő ritkán sértődik meg, kivéve, ha sakkozás közben valaki azt mondja, hogy büdös paraszt. Tanyán született és tanulni a rokonaihoz költözött fel Kupacközbe. Van egy testvére, akinek szép lóállománya van. Mindig megemlíti, hogy mi, unokák hamar megunjuk őt. Amikor Pestre jönnek Kupacközből, egy egész hidegkonyhát magukkal hoznak csak a mi számunkra, ami egyébként finom.
Apám csak tőszavakban beszél a munkáról. Ő a munkahelyén van karanténban. Amikor hazajön, vagy a veszekedéseinkben mediál, vagy a szomszédokkal együtt ás a kertépítéshez, segítségből. Amikor utalunk rá, hogy szerintünk túlhajtja magát, hümmög. Nagyon szeret komoly témáról hosszan beszélni, de a mi bevonásunkkal.
– Arra szeretlek kérni titeket gyerekek, hogy ne használjátok a közösségi közlekedést- mondta áprilisban. – Most, hogy fokozódik a járványhelyzet, vigyáznunk kell az öcsétekre is, ő veszélyeztetett.
Az öcsémnek kiskorában szívműtétje volt. (Egy-) éves koráig gyógyszereket szedett, a helyükre varrt erek fölött ma is ott a heg.
-De ezt nem szabad elmondani Tihamérnek, mert titok. Tihamér az öcsém.
Mária bólogat. Mária a húgom, és olyan erős és puha, ki nem fakuló hajat örökölt, mint az apám. A kis mázlista. Három év van köztünk.
Édesanyámnak is van egy húga, akit Évának hívnak. Kisebb korukban összebarátkozott anyám barátaival és ők is vele.
Hároméves korunkig alig lehetett megkülönböztetni kettőnket, engem és anyut (illetve, de mert az ő fotója fekete-fehér). Sötétbarna, szétálló haj (vékony, zsíros, hamar őszül), tányérszemek, (neki zöldek, nekem mélykékek, de ez, ugyebár, nem látszott), pisze orr (amit a konnektorhoz és/vagy disznóorrhoz hasonlítottak) és ügyetlen mosoly (mintha egy óvodás rajzolta volna). Később gombafrizura. Aztán egyre különbözőbbek lettünk, ő szeplőket növesztett és vállig érő haja volt, és mintha mindig lesütné a szempilláját. Később frufruja lett. Én ötévesen meg tudtam volna halni a hosszú hajért. Később egyre inkább erősödik a merengő vonal, a legtöbb fényképen olyan arcot vágok, mint akire ráültek.
– Mária, ne gyantázd annyit a lábad, mert nagyon szőrös lesz majd- mondja a delikvens húgomnak.
– Mit kérdezett tőled anyu?-
– Nem fontos.
– De mit kérdezed tőled anyu?
– Csak ki akarod forgatni a szavait, hogy utáld
– De mit kérdezett tőled anyu? – kérdeztem, miközben pontosan hallottam, hogy mit kérdezett. Azt hittem, hogy a hasára ütve fog mondani valamit, de szerencsére, a lábára mondta. A húgom még sohasem gyantázta a lábát.
A nagyanyám, Mama és nagyapám, Papa nagyon kiterjedt kolóniának része. Ezt a kolóniát köznyelven családnak hívják, becenevén pedig Kupacköznek. Ott írta Móricz a Rokonokat, azért van a Földön, mert különben lyuk lenne rajta, és a bácsi maga nem kupacközi, fiam, csak elbambultam. Amikor volt valami termés, abból az összes rokonnak vinni kellett kóstolót és cserébe az összes rokon is adott. Kupacköz a meteorológia Achilles-pontja, télen térdig ér a hó, nyáron megteremne a datolya, a huszonegyedik században globális a felmelegedés.
Amikor a tavaly karácsonyeste nézett filmben a főhős a puszta porban lecsúszott a hegyről, hogy megmentse élete szerelmét, aki a halálba lovagolt, apu megszólalt.
– De kemény feneke lehet.
– Mi lett volna, hogyha én úgy döntök, hogy nem akarlak téged?- nyitotta meg anyu a húgommal a beszélgetést, amikor ő kifejtette, hogy el akar menni a lengyel nőket támogató tüntetésre. A konkrét tüntetés testi vagy szellemi fogyatékos embriók eltávolításának a jogairól szólt (Lengyelországban), de ami ennél is fontosabb, hogy a húgom hitt ebben az akcióban. Hallgatóztam a másik szobában, ahogy galuskás hangon elmagyarázza, hogy nem mindenki van olyan élethelyzetben és körülmények között.
Egyébként a szüleim éppen engem nem mertek elvetetni és nem őt. Két hóra a házasságkötésüktől fogantam (a jobbik irányba) és a kétezres évek eleji magyar orvoslás úgy mutatta ki, hogy Down-szindrómám leszek. Anyám és apám egyetem alatt egy hitterjesztő szervezetben ismerkedett meg és természetesen majd kiugrottak a bőrükből a dilemma hallatán. Meg én is. Végül úgy döntöttek, hogy megnéznek még egy ultrahang-vizsgálatot, ahol az Úr végül is visszavonta a fityiszét.
Anyai dédanyám állítólag nagyon imádta anyámat. Azt is remélte, hogy majd megkeresztelnek, de ezzel csak a nagymamámat egzecíroztatta, aki meg minket egzecíroztatott, míg a dédi nagyon öreg nem lett és meg nem halt és a nagymamám szomorú nem lett, amiért nem vagyok hívő. Állítólag a templomban háromévesen elkezdtem kiabálni : – Mit csinál a bácsi a fejemmel? Legalábbis a hívek röhögtek. A húgomnak később bemeséltem, hogy rettenetesen fájt a keresztelő.
Apai nagyapám hetvenéves kora derekán úgy döntött, hogy elkezdi írni az emlékiratait. Az emlékiratai az ő gyerekkoráról és az életéről szóltak, megspékelve az ókeresztények rajzainak leírásával és a sztyeppei népzene szeretetével.
– Mert te mindenbe beleavatkozol, mert te vagy a megtestesült kisangyal, mi? Hát én ezt nem hiszem el! – kiabálja egyenesen a szemembe. Én csak azt sérelmeztem, hogy pofon ütötte az öcsémet, amiért tovább akart tabletezni. -Légy szíves, ne mondd meg nekem, hogy hogyan neveljek, majd te biztos jobban csinálod- sivítja sértetten. Vagy ez már a kommunistáktól van. Édesanyám, a nagymamám lánya gyakran pöröl velem a konyhapulton kinn hagyott teák és bögrék miatt, a húgommal a beszólásai miatt, az öcsémmel a házifeladat és a számítógépfüggősége miatt. Apámmal amiért túl hangosan nézi a rajzfilmjeit.
Anyu hétkor kel, karantén alatt fél nyolckor. Az öcsém nyolckor, a húgom pedig hétkor. Apu nyolc után egy kicsivel, majd lesétál a karantén-kompatibilis munkahelyére. Én tizenegykor. Iskola alatt hat körül.
Amikor megtartották az online-ballagásomat, az étkezőasztalra raktuk a gépet, amin most írok, és négy széket húztunk mögé. Meghallgattuk a ballagási beszédeket és hangosan kibeszéltük a tanárokat. Apuval koccintottunk, aztán magamra hagytak az osztály-skype alatt, az ofőm sírt, a többiek némán ültek és néztük egymást. Végül megszólaltam, hogy
– Mégis csak jó volt veletek egy osztályba járni.De az egyik népszerű osztálytársam a szavamba vágott, hogy
– Ne most, ezt majd a végén!-
Az első hónap alatt apu hetente leült sörözni. Általában én is vele tartottam. (Tudtommal nincs a családunkban alkoholista.) Anyu inkább a fehérbort bírja. A kávétól és a kakaótól is migrénje lesz. A jeges teától is. Apu vett több jó minőségű röviditalt, aztán megengedte, hogy napközben én is éljek velük. Háromig lehetett kávézni és öttől lehetett inni. Ha minden héten ittam, egy leszokási ciklus kezdődött el.
Úgy kezdődött a karantén második hetében a pánikrohamom, hogy a húgom benyitott hozzám fürdés közben és agresszívan követelte, hogy szálljak ki a kádból, mert most ő jön. Kiküldtem, de nem értette, mi a gond, ezért – mivel ő web-grafikusnak készül – megrajzoltam neki egy néma szereplőt, ahogy a kádban ülve takarja magát és azt mondja, fölötte a felirattal, hogy ne beszélj így velem, amikor meztelen vagyok. Mária kirakta a szobám előtti folyosóra a földre. Anyu elkezdte elemezni, hogy aki ilyen képet csinál, annak muszáj elviselnie a következményeket vagy ne csináljon egyáltalán ilyen képet. Soha.
Minden vasárnap leültünk egy kávéval és megbeszéltük, hogy hogyan tovább. Ez lett volna az ideális legalábbis, de apának nem volt szándéka megnyílni, Máriát kikészítette a bezártság, ezért folyton mindenkire megsértődött, Tihamér egész végig csak tévézni akart, anyu (nyíltan) feleslegesnek tartotta az egészet.
Írtam egy novellát egy emberről, aki egy tükörben szörnnyé változik, egy kamaszról, aki igazából szellem és egy nőről és egy vízilóvá változott általános iskolásról egy kútban. Írtam egy szerelmesverset az összes családtagomnak. Amikor sikeresen leérettségiztem, apuval választottunk egy nagyon drága gint.
Anyu pedig eltörte a lábát a karantén harmadik hónapja végén, májusban, amikor felmászott egy fára és leesett róla, egy héttel az öcsém születésnapja után. A kórházban azt mondták, hogy semmit sem tehet, sétálni is alig, ő befeküdt a családi duplaágyra, mi mosogattunk, takarítottunk, mostunk napközben és menedzseltük az öcsémet. Nem mertünk többet tornázni a nappaliban. Nagyapa mindenre hisztisen reagált és nem lehetett a jelenlétében kihagyni sem semmilyen beszélgetésből. Vagy a kommunisták, vagy a kádár-kori koreográfus-szakma hímsovinizmusa tört elő.
Amikor bemutattam otthon az első szerelmemet, apunak kivételesen szimpatikus volt. Anyuval meg rögtön elkezdett rivalizálni, majd megnyeretve velem a csapat-társasjátékot, a fiú nagyon büszkének tűnt. Egyikük sem mondott soha egy rossz szót a másikra, anyuval mégis fújtak egymásra. Amikor szakítottunk, apu megvédte a srácot.
Nagyika néha küldött sütivel teli tepsiket, mivel unatkozott a karantén alatt. Az nem biztos, hogy megfordult a nemesi nagyszüleim fejében , hogy nálunk három nő van és vélhetően mind a hárman fogyókúrázunk. Nem tudván a két életmód metszeteiről, érthető volt a naivitásuk. Édesanyám a stresszel fogyott, édeshúgom a tornával, én meg váltogattam a kettőt. Az apám meg az öcsém ezen a ponton már elhatározták, hogy őket ez nem érdekli. Aput mégis hallottam a saját anyjával alakformáló tippekről beszélni, ami mélységesen megrendített. Napi két étkezés – mondta. Azóta én is követem a tanácsait.
A karantén második hónapjának elején egy egyetemi hálózaton keresztül hozzájuthattam volna egy albérlethez, ami csak 15 ezer forint per hó lett volna. Ám akkor a koronavírus miatt hónapokig nem találkozhattam volna az otthoniakkal. Az öcsém veszélyeztett. Titokban ismertem meg a lakótársamat a Városmajorban, ahova a nyolcéves biciklimmel mentem el. A fiú 26 éves volt, fogorvosnak tanult, nem akart kapcsolatokat.
– Gondolom, akkor anyagilag nincs probléma, csak érzelmileg- jegyezte meg a biciklimre sandítva. Végül nem költöztem el.
Amikor 17 éves voltam, azt kértem a születésnapomra, hogy hadd költözhessek kollégiumba. Apu elkezdte vádolni magát, anyu viszont kíváncsi volt, hogy miért. Az iskolámnak nagyon szoros kötődései voltak egy evangélikus kollégiumhoz. Hamar felvettek. Rövid úton áthágtam egy csomó szabályt és emiatt bizonyos szigorú embereknek alaposan a bögyébe kerültem. Hétvégenként hazajöttem. Anyu repesett a szabadságomat látva és úgy beszélt velem, mint egy harmincévessel. Apu félénk lett és velem kapcsolatban félős is. A húgom folyton dühkitöréseket produkált. Az öcsém alig vette észre az egészet.
Apám 18 évesen került fel Pestre, amikor jelentkezett és felvették az ELTE matek-fizika szakára. Anyám az egyetem első éveit Bécsben töltötte. Miután elvégzett három évet (?), visszajött Magyarországra. Megkérdeztem, hogy hogyan szerették meg egymást, mind a ketten arra emlékeztek, hogy egy buszon találkoztak. Anyu egyszer látta titokban aput zenélni a parkban. Volt, hogy kiültek a kukatároló tetejére, a nagyszüleim egyik házánál és estig zenéltek és énekeltek.
Anyám hegedült. Én zongoráztam. A húgom fuvolázott. Az öcsém is zongorázott. A hangszertanulást én kezdtem el, amikor általános iskola közben féltékeny lettem azokra a gyerekekre, akik zongoráznak, franciául tanulnak és babapiskótát esznek uzsonnára. Az iskolai zongoratanárnak egyszer a tanítványa előtt az óra alatt lett szívinfarktusa, ezért keresni kellett egy olcsóbbat. Találtunk. Ezután már biztos lett, hogy a húgom fuvolázni fog.
A májusban kezdődött karantén úgy múlt el, mint egy tényleges betegség. Miután kifogyott minden energiánk és nem maradhattunk tovább ágyban, későnfekvésben, mintha enyhülésre fordult volna az idő. Kánikulára elutaztam a barátnőimmel a Balatonhoz, ahol burkoltan mindannyian a helyzetünket szidtuk, kevésbé burkoltan pedig végre felengedtünk. A szüleim elkezdték szervezni a családi nyaralást. Drukkoltunk, hogy Horvátország ne kerüljön sárga tartományba vírusügyileg és boldogan szégyelltük, hogy Horvátországba megyünk nyaralni. Ott szénsavas italokat ittunk és sört meg bort, miközben telefonon írogattam a pakisztáni szerelmemnek. Hangosan hallgattunk discozenét lehajtott ablakkal a szélben. Türelmesebbek lettünk, mert már kevesebbet kellett tűrnünk.
A nappaliban hajnalodott és a színek is kezdtek visszavilágosodni. Az óra kattogása biztonságos egyhangúsággá változott, mint a szoba légzésének a ritmusa. Három óra volt. Hasgörcsöm volt. Aput felébresztettem, amikor visszafele botorkáltam a mosdóból. A horvát hajóúton felszolgált chilis bab gyomorrontást okozhatott. Apu a hátamra tette a kezét, hideg volt a keze, de a hasam égetett. Odaszorítottam egy párnát. Anyu átjött és a szemben fekvő vendégágyra feküdt. Nem segített, hogy ott van, szégyelltem előtte szenvedni. Dühös voltam rá, legalább eltereli a dühöm a figyelmemet, gondoltam. Nem moccant a szemközti ágyról, csak annyit kérdezett szaggatott hangon, hogy nagyon fáj-e, igen, gondoltam, igen, mondtam. És akkor elaludtam.
Másnap tudtam, hogy fel fogok ébredni. Tudtam, hogy haza fogok jönni, tudtam, hogy lesz egy hajnal, amikor kinyílnak majd az ágyneműtartók és olyan váratlanul ébredünk fel a saját összeizzadt paplanunkba fúródva, mintha nem is mi lettünk volna. Tudtam, hogy meg fogok neki bocsátani és tudtam, hogy újra őt fogom hibáztatni mindenért. Tudtam, hogy fel fognak venni az egyetemre, tudtam, hogy a fájdalomtól nem szabad félni és az unalomtól sem szabad. Tudtam, hogy van egy ország mindig valahol, ahol éppen hajnal van. Ahogy a kassai napsugár szövődik az őseim hajába vagy a másik ágon ülők elmélázva nézik a barackfát. Vagy ahogy a nagymamám egy új zoknit választ magának, mert a régit kinőtte és nem szeretne fázni. Vagy ahogy Mama bekapcsolja a török szappanoperát, aminek a történetét már öt részre előre tudja . Vagy ahogy Papa az életben tartott növényekre néz. Vagy a másik nagypapám, ahogy mosolyog, amikor megtudja, hogy Gyulai Pál és Zelk Zoltán rokonok voltak. Apám arca, amikor az öcsémre sandít. A húgom cikkcakkos vonalú festményei. Tudni, hogy mindezt maguktól el se mesélhették volna ezalatt.
De el tudták.
