Eljegyzés és kihirdetés
A régi időkben római katolikusoknál az esküvő előtt három héttel minden vasárnapi misén a templomban hirdették ki a házasulandókat. Így ez a „kihirdetés” háromszor történt meg, hogy mindenki tudjon az eseményről. Ez volt az eljegyzés hivatalos menete – ettől kezdve számították a párt jegyespárnak.
A hagyomány egyes helyeken ma is él, bár a kihirdetés a hívők és a rokonság előtt már gyakran csak az esküvő előtti vasárnap történik meg.
Az esküvő időzítése – évszakhoz és munkához igazítva
A paraszti világban az esküvő időpontját a mezőgazdasági munkákhoz igazították. A földművelés és az évszakok változásának ritmusa szabályozta az élet minden részét – így az ünneplést is.
Tavaszi esküvők (április–május)
A tavasz a termékenység és a megújulás szimbóluma volt. A nagy mezőgazdasági munkák még nem kezdődtek el, így volt idő az ünneplésre. A friss rügyekhez és virágzáshoz hasonlóan új élet kezdődött a fiatal pár számára.
Nyári esküvők (június)
Még az aratás előtt került rá sor, hiszen a nyári hónapok második felében már megkezdődtek a legnehezebb munkák. A parasztcsaládok számára ez volt az utolsó nyári „szabad” időszak.
Őszi esküvők (szeptember–október)
Az esküvőket a betakarítási munkák után, gyakran a szüreti mulatságokkal egybekötve tartották meg. A bor, a szőlő, a bőség és a betakarítás szimbolikája szorosan összefonódott a házasélet reményeivel.
Téli esküvők (december–január)
A föld nyugalomba vonult, sürgető munka nem terhelte az embereket. A hosszú esték, a bensőséges hangulat, a karácsonyi időszak különleges hátteret adott az ünnephez. A szertartásokra gyakran sötétedés után került sor.
Esküvői forgatókönyv – szombati ceremónia vidéken
Délelőtt – készülődés és búcsú
A szépítkezés és készülődés ideje. A vőlegény rokonai összegyűltek a háznál, majd zenés kísérettel elindultak a menyasszony házához. Ott a menyasszony búcsút mondott a családjának – édesapjának, édesanyjának, testvéreinek, s egyben a leánykorának is. Ezt nevezték kikérőnek, azaz kikérték a menyasszonyt a vőlegény számára. Az egész ceremóniát a vőfély vezette megható, verses, időnként vicces, vagy éppen drámai hangulatban. A vőfély szerepe nemcsak az egész rendezvény lebonyolítása, mai nyelven konferálása volt. Szavaival a vőlegény nevében, a menyasszony nevében, a szülők, testvérek nevében is beszélt.
Menet a templomba
A nászmenetet zenészek vezették, az útvonalat pontosan megtervezték. A falu lakói az utcán nézték a menyasszonyt, sokszor pálinkával és harapnivalóval kínálták meg őket. A zenészek időnként megállították a násznépet, csárdást kezdtek játszani, a fiatalok csoportja pedig táncra perdült az ifjú pár tiszteletére.
Szerencsésnek mondhatom magam, mert abban a korban éltem és voltam fiatal, amikor még az én esküvőm forgatókönyvét is ezek a hagyományok irányították. Vendégként pedig eddig megszámlálhatatlanul sok lagzit éltem meg és élvezhettem ezt a szép, néha megható, vagy drámai érzésekkel tűzdelt rendezvényt.
A templomi esküvő
Ez számított az „igazi” esküvőnek. A pár Krisztus keresztjére tett esküvel fogadott egymásnak örök hűséget. A ceremónia végén az egybekelést csók pecsételte meg.
A falusi lagzi a szó szoros értelmében a legcsodálatosabb ünnep volt a résztvevők és az ott élők számára. A hagyományok leírásában csak tények szerepelnek, mi, mikor és hogyan történt. Amit akkor és ott lehetett érezni, arról viszont kevéssé esik szó. Olyan érzések kerülnek felszínre a család oldaláról, amelyekbe mélyen, méltósággal belegondolni, átérezni csak ekkor volt idő és alkalom.
A vőlegény és a menyasszony felelősségvállalásának súlya nehezedik rájuk, a mindkettőjük búcsúzásában megjelenő férfi-női szerepek egy korszakot zárnak le, ez a legény és a leány búcsúja. Ez már csak nevében azonos a mai legény/leánybúcsúval.
Nagy felelősséggel járt az esküvőn az igen kimondása, hiszen elvárás volt, hogy a lányok szűzen járuljanak az oltár elé, úgy, hogy szexuális felvilágosítás akkoriban még nem létezett.
Esküvői vacsora és lakodalom
Ételek és szimbolikájuk
Az ételek nem csupán finomságok voltak, hanem jelképek is: bőséget, gyermekáldást, hosszú életet szimbolizáltak. A vacsora feloldotta a ceremónia feszültségét – kezdődött az igazi mulatság! A menyasszonyi torta hagyománya térségenként más és más volt. Nem volt akkoriban hűtőszekrény, habos vajkrémes tortákat nem készíthettek, ezért kedvelték a grillázstortát.
Grillázstorta – humoros és jövendölő
A grillázstortát együtt törte össze a pár egy kalapáccsal. A néphit szerint kettőjük közül az viseli majd a kalapot, akinek a keze közelebb van a kalapács fejéhez.
Láttam, milyen felszabadító érzés a feszültséggel és várakozással teli nap vége felé szétpüfölni egy kőkemény építményt, amelynek darabjai szanaszét repülnek. A közeli hozzátartozók a törmeléket egy kockás abrosz széleit felemelve tartották az asztalon, hogy az ifjú pár megkínálhassa a vendégeket a torta darabkáival. Igazi, látványos tortaceremónia volt. Én is a vendégekkel együtt szinte éreztem, hogy a kezemben tartott képzeletbeli kalapáccsal láthatatlanul csapást mérek arra a gyakran hatalmasra épített, díszes toronyra. Ezzel lélekben az ifjú párral együtt mindannyian leromboltuk a mögöttünk levő korszakot, hogy helyet adjunk az újnak.
Menyasszonytánc, újasszonytánc
Éjfél után a menyasszony levetette fehér ruháját és piros újasszony ruhát öltött. Ekkor kezdődött a menyasszonytánc vagy újasszonyforgató. Minden vendég vastag pénztárcával készült erre, a forgatóra szánt pénzzel járult hozzá az ifjú pár életkezdéséhez.
A vőfély a „vájling” (pénzgyűjtő nagy edény) oldalát fakanállal ütötte, hogy buzdítsa az adakozókat. A végén a vőlegény felkapta a feleségét és a pénzzel teli vájlingot, majd elszaladt velük. Megszámolták az összetáncolt pénzt, majd visszatérve megköszönték azt a vendégeknek.
Bolond menyasszonytánc és hajnali tűztánc
Egyes vidékeken „bolond menyasszonytáncot” is tartottak, ahol maskarába beöltözött vendégek – gyakran hívatlanok – táncoltatták a vendégeket. A gyűjtött pénzt átadták az ifjú párnak.
A lakodalom végeztével sok helyen hajnalban még a háztetőn táncoltak, vagy szalmát gyújtottak és körbetáncolták a tüzet – ez volt a lakodalom szimbolikus lezárása.
Esküvői szokások a XVI–XVII. században Magyarországon
A lány jövendőbelijét az apa választotta ki, elsősorban vagyoni és társadalmi szempontok alapján. A házasságok inkább érdekházasságok voltak, mint szerelmi kapcsolatok.
Nem voltak ritkák a gyermekházasságok sem, bár érvényessé csak akkor váltak, amikor a „házasságot elhálták”.
Erdélyi származású nagyim mesélte egykor az esküvőről
A fonótúl kezdődött
„Amikor a fonóba mentünk esténként, ott lesték a legények, hogy ki tud jól énekelni, ki nevet sokat, s ki tudja jól pödörni a fonalat. Ha valaki kinézett magának, nem szólt, csak hozott egy szelet kalácsot vagy diót. Az vót az udvarlás kezdete.”
A kézfogó
„Ha a legény komolyan gondolta, eljött az apjával, s becsületesen megkérte a lány kezét. Ott vót az egész család, még a keresztapák is. Ilyenkor szalonnát, bort s pogácsát tettünk az asztalra. Ha rábólintott a család, akkor vót a kézfogó. Attól kezdve már menyasszony vót a lány.”
A stafírung – amit a lány magának gyűjtögetett
„Nem ment ám üres kézzel senki férjhez. A ládába már gyermekkortól gyűjtöttük a kelengyét. Hímzett párnák, törülközők, szőttesek, még csipkés alsószoknya is került bele. Minden darabnak lelke vót.
S a végén? Egy kis bölcsesség…
„Tudod, gyermekem, akkor se vót könnyű a házasság, de másképp néztük. Nemcsak a szív vitte előre, hanem a tisztelet is. Nem kérdeztük, boldog-e a házasság, hanem tettük boldoggá – minden nappal, minden kenyérrel, amit együtt ettünk meg.”
————————————————————————————————————
Nagyi meséjét felidézve meghatódtam. Nemcsak azért, mert története nyomán egy különleges, érzelmes, értékekkel teli világba láthattam bele, hanem azért is, mert tiszta érzésekkel, bizalommal és hittel tekintettek a házasságra még akkor is, ha tudták, nem lesz könnyű az élet.
Ma mindenki az igazit keresi, készen. Időt nem szánva arra, hogy személyiségében és lélekben éretten lépjen a házasságba. Arra sem irányul figyelem, mennyire fontos felismerni a lényegét, hogy kapcsolatunk a tökéletlenségében válhasson igazán tökéletessé.
Dr. Bogdánné Jávorka Márta
