Történetek az Óperenciás-tenger túlsó partjáról

Interjú Botos Eszter meseterapeutával a mesékhez való kapcsolódás erejéről

A mese – mint azt Botos Eszter meseterapeutától megtudhattam – olyan műfaj, amely lehetővé teszi, hogy mindenki a maga módján helyezkedjen bele és értelmezze. Ezt az interjút is értelmezhetjük több módon: akár két nagycsaládos anyuka beszélgetéseként, akár úgy, mint két szakember, egy meseterapeuta és egy családterapeuta párbeszédét, de akár úgy is, mint két valaha volt gyermek beszélgetését, akik megőrizték magukban a mesék szeretetét, amit szeretnének továbbadni, akár ezzel az interjúval is.

Mielőtt belépünk a mesék világába, mondanál magadról néhány szót?
Onnan kezdeném, ha már mesékről van szó, hogy évekkel ezelőtt beleszerettem a Boldizsár Ildikó-féle Metamorphoses Meseterápiás Módszerbe. Magyarország egyébként gazdag meseterápiás módszerekben, ez a módszer ezek közül az egyik ismertebb. Először a könyveit olvastam el Boldizsár Ildikónak, utána elvégeztem a képzéseit is. Ez akkor történt, amikor már megszülettek a gyermekeim. Egyébként öt gyermek édesanyjaként én is nagycsaládos vagyok.

Milyen idősek a gyermekeid?
A legnagyobb 24 éves, a legkisebb pedig 12. Három fiú és két lány anyukája vagyok. Eredetileg pedagógus voltam, magyar-művészettörténet tanár, de nagyon keveset tanítottam. A gyermekeim megszületése után, visszatérve a munkaerőpiacra, kerestem, mi az, amiben jó tudnék lenni. A tanításban a fegyelmezést nem szerettem. A meseterápia viszont nagyon megtetszett. Amikor azonban elkezdtem mélyebben megismerkedni vele, megértettem, hogy ha ezzel komolyan szeretnék dolgozni – akár családokkal, akár egyénekkel, akár csoportosan, mert ez egy sokszínű módszer –, akkor ehhez mélyebb tudásra lesz szükségem az emberi lélekről. Ezért kezdtem el pszichológiát tanulni. Jelenleg pszichológusként dolgozom Dorogon, a Pedagógiai Szakszolgálatnál.

Tudod-e használni a Pedagógiai Szakszolgálatnál is a meseterápiás tudásodat?
Az egyéni pszichológusi ellátásba abszolút belefér ez a módszer, és csoportmunkára is van lehetőségem. Tartottunk is mesecsoportot a szakszolgálatnál: szorongásoldásra és különböző megküzdési módok belsővé tételére törekedtünk. Azonban nem mindegyik gyerek képes egy mesét végighallgatni. Az ADHD-s gyerekek például kevéssé foghatók ilyesmire. Akinek viszont nincs extrém figyelemproblémája, és szereti ezt a világot, vele tudunk mesével dolgozni.
A mai gyerekek egy része nem ismeri az olyan alapmeséket, mint például a Jancsi és Juliska. Mi elmeséltük a csoportban, s volt ott olyan gyermek, aki ezt a mesét akkor hallotta először. A játékaiból kiderült, milyen mély hatással volt rá. Hónapokkal később is foglalkoztatta, és szinte minden apró részletére emlékezett. Ezt tudják a mesék, vagy inkább a mesével való kapcsolat. Ha valaki megtalálja azt a mesét, ami neki szól, akkor az játszhat olyan szerepet az életében, hogy akár csökkentheti a belső feszültségét, vagy segíti őt továbblépni valamilyen téren. Persze ehhez többnyire szükség van szakemberre is, aki segít a meséhez való kapcsolódásban, és mederben tartja a folyamatot.

Hogyan zajlik ez a belső munka a gyermekekben?
A gyerekek bizonyos életkor alatt még egyáltalán nem képesek tudatos szinten, szavakkal megfogalmazni azt, ami bennük zajlik. A mese képei viszont segíthetnek formába önteni a belső megéléseiket, ezáltal feldolgozhatóvá válnak olyan tartalmak, amelyekhez tudatosan nem férnek hozzá. Ez a belső munka a külső szemlélő számára szinte észrevétlenül is megtörténhet. Az említett kislánynál például biztosan létrejött a kapcsolat a mese és közte, és ez számomra is nagy élmény volt.

Amikor Te voltál kislány, téged melyik mese érintett meg? Van kedvenc meséd?
Az édesanyám csak egy mesét tudott fejből, és én mindig kértem is tőle, hogy mesélje el a Kis gömböcöt. Vissza tudok emlékezni arra az érzésre, hogy gyerekként milyen volt átélni a fokozódó feszültséget, ahogy a kis gömböc csak nő és nő, és közben nem készül az ebéd… Aztán a kis gömböc – miután mindenkit bekapott – még ki is gurul az utcára. Emlékszem, hogy amikor a kiskondás a bicskájával végre kidurrantotta a gömböcöt, és hirtelen kiszabadultak az emberek, az milyen felszabadító élmény volt, mindig annyira örültem neki. 
Van egy visszatérő mesei elem, ami szintén nagyon megragadott: amikor a sárkány meg van bilincselve, és a főhőstől újra meg újra vizet kér. Emlékszem, mennyire szurkoltam, hogy ne adjon neki vizet, hiszen a vesztére tör! „Miért adod oda neki azt a vizet? Nem látod, hogy ki fog szabadulni? Nem látod, hogy be fog csapni?” És szegény főhős nem látta. Ahogyan az életben velünk is hányszor van így: nem látjuk a csapdát, ami ott van az orrunk előtt, és belesétálunk. De fontos, hogy a történet nem itt végződik: a mesében lesz második, harmadik lehetőség is.

Melyik mesét olvastad legutóbb?
Egy dél-afrikai mesét, A három kicsi tojást. Egy kliens számára kerestem éppen mesét. Nem vagyok biztos benne, hogy ez lesz az ő meséje, de aranyos mese volt, amellyel most én is megismerkedhettem.

Ezek szerint nemcsak a magyar mesekincsből válogatsz. De vajon értjük-e más népek meséit?
Amikor magyar népmesével dolgozunk, az valamennyire az „anyanyelvünk” is. Nem kell magyarázni, mi az a táltos paripa, vagy hogy milyen egy háromfejű sárkány, és mire számíthatunk tőle. De például egy kínai mesében a sárkány akár pozitív szereplő is lehet, mert teljesen más kultúrához tartozik. Egy jó meseterapeuta ezt a tudást beépíti a munkájába. Az idegen népek meséi kihívást jelentenek, de egyben előnyt is, mert annyira mások. Ezek a mesék abban segítenek, hogy új szemmel nézzünk rá a dolgokra, úgy, ahogy eddig sosem. A titokzatosság, az idegenszerűség teszi őket vonzóvá, és az, hogy mennyire más „anyanyelven” beszélnek.

Említetted, hogy már anya voltál, amikor tudatosan elindultál a mesék irányába. Gondolom, ebben ott volt az az élmény is, hogy a gyermekeidnek mesét mondtál. Mit meséltél nekik?
Nálunk a négy idősebb gyerek elég gyorsan érkezett egymás után, és nem volt könnyű olyan mesét találni, ami mind a négy gyermek életkorának megfelelt, és mindegyik szerette. Amikor már nagyobbak voltak, tudtam nekik folytatásos meséket mesélni, Berg Judit Rumini-sorozata nagy kedvenc volt. Emellett fontosnak tartottam, hogy azokat a mesekönyveket, amik nekem alapélményeim voltak gyerekkoromban, velük is megismertessem.

A meseterápiás képzés hozott-e új irányt abban, hogy mit mesélj a gyermekeidnek?
Ráébredtem, milyen gazdag a népmesék világa, és mennyi olyan mese van, amelyet addig nem is ismertem! A legkisebb gyermekemnek már behoztam az állatmeséket. Ezeket egyébként én gyerekként nem kedveltem. Ennek az iskola volt az oka, ahol az Ezópus-állatmesék tanító jellegét domborították ki. A mesék ugyan mind tanítanak, de indirekt módon.

Ám abban a pillanatban, ahogy elkezdjük magyarázni, hogy „most az történik”, és „az a tanulság”, a mese elveszíti a varázsát.

Olyan ez, mint amikor egy pillangót megfosztunk a hímporától, és aztán várjuk, hogy repüljön, de nem fog. A meseterápia kellett ahhoz, hogy új fényben lássam ezeket az összefüggéseket.

Olyan állatmesék felé fordultál, amelyekben nincs meg ez a direkt tanító jelleg?
Igen. Korunk egyik betegsége, hogy mindent túlmagyarázunk és túlintellektualizálunk – a meséket is. Én is köteteket tudnék írni arról, hogy egy-egy mese mi mindent tanít, de nem teszem, inkább dolgozom velük. Ha meghallgatjuk a mesét, a verset, az hat ránk, kibomlik bennünk, mint egy virág. Amikor elkezdjük elemezni, az olyan, mintha a virágot apró darabokra szednénk és utána azt várnánk, hogy újra egész legyen. Szakmailag persze lehet, sőt, kell is elemezni, de a gyerekekkel és sokszor a felnőttekkel sem érdemes.

Vagyis lehet valami egyszerűen csak örömszerző, anélkül, hogy azt keresnénk benne, hogyan fejleszt. Lehet egyszerűen egy olyan tevékenység a mesehallgatás vagy a mesemondás, amelyben örömmel van benne a szülő és a gyermek is?
Pontosan! Ha megnézzük, mit csinál egy óvodás gyermek: játszik ezzel-azzal, és közben nagyon jól érzi magát, sőt, közben még fejlődik is. Ez a nagy ereje a mesehallgatásnak, mesemondásnak is: az, hogy egyszerűen csak részt veszünk benne.
Itt érdemes megemlíteni a mesehallgatás másik kulcselemét, hogy a mesehallgatás során létrejön az ún. mesehallgatási transz. A mesehallgatás biztonságos környezetben zajlik, ahol a gyermek tekintete a belső messzeségbe réved, és a képzelet szárnyán elindul, miközben hallgatja a mesét. Amikor a mesemondó elkezdi: „Történt egyszer…”, vagy „Hol volt, hol nem volt…”, látni lehet, hogy a hallgatóság elernyed, az izmok ellazulnak, van, aki a szemét is behunyja, mert úgy még jobban bele tud helyezkedni a mese világába. Mesehallgatáskor nagyon hamar kialakul ez a pozitív, ellazult állapot, és nemcsak a gyerekekben, hanem a felnőttekben is. A hétköznapokban ezt túl kevésszer éljük meg, mert gyakran feszültek vagyunk. Ezért a mesehallgatás önmagában is felüdülés, és ezért élvezzük felnőttként is.

Gyerekkoromban a kevés mesekönyvünk közül egy Grimm-mesekönyv, benne a Hamupipőke volt a kedvencem. Újra meg újra ezt a mesét kértem. Édesanyám időnként próbálta lerövidíteni, de nem sikerült neki, mert azonnal észrevettem, ha ki akart hagyni valamit. Mit meséljünk ma a gyerekeinknek? Mit tanácsolnál a szülőknek, mihez nyúljanak?
Napjainkban valóban csodálatos a választék mesekönyvekből. Mit javasolnék? Egy dolgot mindenképpen. Említetted, hogy újra és újra ugyanazt a mesét akartad hallani. Most már tudom a tanulmányaimból, hogy ez nem véletlen. A szülők, akik vágynának arra, hogy ne mindig ugyanazt kelljen mesélni, legyenek türelmesek! Az a mese valamiért nagyon fontos annak a gyermeknek. Lehet, hogy ötvenszer-százszor is kéri, de egyszer csak meg fog érkezni a mese az ő belső világába, betölti azt a szükségletet, amiért kéri, és akkor már nem fogja újra kérni. Addig viszont legyünk türelemmel, akármennyire fárasztó is ez szülőként.

Hogyan meséljünk? Mesekönyvből vagy inkább fejből?
A legjobb a fejből mesélés lenne, bár ezt szülőként kevesen tudjuk teljesíteni, és nem is elvárás, noha a spontán mesélés a szülő-gyerek kapcsolat egyik legbensőségesebb, legértékesebb helyzete. A szakszolgálati munkában mégis sokszor tapasztalom, hogy vannak szülők, akik már nem is mesélnek a gyermekeiknek. Azt mondják: „mesélünk”, de ez azt jelenti, hogy keresnek valamit a tévében, a neten, és azt nézik. Ezzel nagyon sokat veszítenek a szülők is, a gyerekek is. A mesélés ugyanis olyan kapcsolódási pont, ahol a szülő is ellazulhat, leteheti a napi gondokat, és a gyerek is teljes figyelmet kap. Ez az a tér, ahol úgy tudnak kapcsolódni, hogy mindketten felszabadultan vannak jelen. Ezek a percek rendkívül fontosak. Nem véletlen, hogy hagyománya van az esti mesének, és ezt nem helyettesíti a rajzfilm a tévében. A gyerekek szeretni fogják azt is, követelni is fogják, de így a kapcsolódás megtartó élményéről lemaradnak.

Egy rajztanártól hallottam, hogy meg szokta kérdezni a tanítványaitól, hányan vannak, akiknek mesélnek otthon a szülei. Az a tapasztalata, hogy átlagosan húsz gyerekből egynek mesélnek rendszeresen. Arról is beszélt, hogy a képzelőerő mennyire meggyengül, ha a gyerek csak „gépi” mesét kap.
Így van. Azért fontos, hogy a gyerekek mesét hallgassanak, és ne csak filmet nézzenek, mert a belső képalkotás képessége így fejlődik a leginkább. A gyerekek először rövidebb, egyszerűbb meséket hallgatnak, aztán egyre bonyolultabbakat. A mesehallgatás azért jobb a filmnézéssel szemben, mert a gyerek mindig annyit képzel el, amennyire készen áll.

Mit gondolsz arról az álláspontról, hogy a népmesék agresszív, véres jelenetei nem valók gyerekeknek?
A szülőkben még mindig ott van az idegenkedés attól, hogy a népmesékben mindenféle borzalmas dolog történik: hogy Jancsit és Juliskát a boszorkány fel akarja falni, vagy hogy a királyfit miszlikbe aprítják. Sok szülő a gyermek érzékeny lelkét félti ezektől. Azonban nagyon fontos tudni, hogy a gyermek ezekből a mesékből mindig csak annyit és úgy képzel el, ahogy neki komfortos. Amikor a farkas bekapja Piroskát, benne nem egy horrorisztikus belső kép jelenik meg, mint egy filmben. Sőt mi több: a meséknek éppen ezek a „borzalmas” részei segítenek a gyermekeknek megküzdeni azokkal a belső félelmekkel, szorongásokkal, amelyek minden gyermek életében ott vannak. Ha egy gyermek csak idillikus meséket hallgat, akkor elesik ettől a segítségtől. Mert a mesék képi, alapvetően szimbolikus nyelvét a gyermekek anyanyelvi szinten beszélik, éppen a felnőttek azok, akik nem értik ezt a nyelvet, és a meséket csak a logika, a racionalitás mentén értelmezik, és úgy persze nem sok értelmük van.

A saját tapasztalatom nekem is az, hogy a legszebb mesefilmek sokkal félelmetesebbek lehetnek a kisgyermekeknek. De most térjünk vissza a képzelőerőhöz: mire és hogyan hat a gyermek képzelőerejének fejlettsége?
Nagyon sok területre hatással van, mennyire gazdag egy gyermek képzeleti világa. Tudom, hogy nagy az ugrás, és nem úgy van, hogy ha valakinek jó a képzelőereje, akkor automatikusan jók lesznek a tanulmányi eredményei is, de van összefüggés. Az iskolában sok elvont dolgot tanulunk. Az a gyermek, aki képes ezeket a saját maga számára képszerűvé tenni, könnyebben megjegyzi őket. Mondok egy példát: ha középiskolában történelemből Barbarossa Frigyest kell tanulni, akkor sokkal könnyebb az ő nevét megtanulni, ha elképzelünk egy nagy, vörös szakállú férfit, mert a „barba rossa” latinul azt jelenti: vörös szakáll. Ezek apróságok, de segítenek. És nemcsak a tanulmányi eredményhez járul hozzá a képzelőerő, hanem ahhoz is, hogy teljes életet élő, egészséges emberek legyünk. Aki tud belső képeket alkotni, az jobban el tudja képzelni a másik helyzetét, akár egy testvérkapcsolatban, akár egy párkapcsolatban. A képzelőerő lényegében az empátia alapja.

Nekem a Hamupipőke mellett a másik két kedvencem A só, illetve a Szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack című magyar népmese volt.  Több évtizeddel a gyermekkorom után kettőről „megfejtettem”, miért is jelentett nekem olyan sokat. De fontos-e egyáltalán, hogy megfejtsük a meseválasztásainkat? Vagy az a lényeg, hogy a mese betöltse a szerepét, és a gyerek minél többször hallja? 
Amikor felnőtt szemmel nézünk vissza arra, melyik mese adott nekünk sokat, természetes, hogy elkezd érdekelni, mi fogott meg annyira benne. Keressük rá a magyarázatot. Ez egy belső önismereti munka, amelyre nem mindenki kész, nem mindenki szereti, és nem mindenki hajlandó rá. De fontos lehet. A lényeg az, hogy ha felnőttként mesével dolgozunk, akkor a tudatosításnak is szerepe van, a mesét úgymond „meg lehet fejteni”.
De a felnőttel való munka során is az a mese legnagyobb ereje, hogy belső képeket hív elő. Ezek segítenek megfogalmazni, amit szavakkal, intellektuális szinten nem tudunk kimondani. Például a Metamorphoses Meseterápia Módszer alapkérdése: „Hol látod magad a mesében? Melyik helyszínen?” Ez azonnal hoz olyan megéléseket, amelyek sokkal komplexebbek annál, mint hogy „rosszul érzem magam”. A mesék azért nagyszerűek, mert adnak egy vázat, amit mi töltünk meg élettel. Ha valaki elképzeli magát egy helyszínen, megkérdezhetjük: „Milyen itt az idő?” Ha azt mondja: jeges szél fúj vagy nyirkos köd gomolyog, ezek mind nagyon sokat árnyalnak azon az eredeti kijelentésen, hogy „rosszul érzem magam”. Amikor felnőttekkel egyéniben dolgozom, azt segítem elő, hogy a kliens megtalálja a minél teljesebb kapcsolatot a mese és a saját élete között.

Mesélnél még egy kicsit a felnőttekkel való meseterápiás munkáról? Ők hoznak magukkal mesét, vagy Te választasz nekik?
Általában inkább rám bízzák a választást. A meseválasztás szakmailag nagyon összetett folyamat. Kulcskérdés, hogy megtaláljuk azt a mesét, amely az illetőhöz a legjobban passzol. Ha megvan a mese, onnantól már könnyű dolgunk van, mert a mese vezet minket. A mesék ebben a szemléletben csodálatos cselekvési forgatókönyvek. Minden mese úgy kezdődik, hogy rövid ideig boldogság van, aztán a második-harmadik mondatban kiderül, hogy valami még sincs rendben: háború tör ki, valami elvész, valami hiányzik. Mindig van bonyodalom, konfliktus, amit fel kell oldani. A mese folyamata – hogy néha zsákutcába jut a főhős, aztán újra próbálkozik – leképezi azt, ahogyan a problémákat meg lehet oldani.

Mindig sikerül megtalálnod a megfelelő mesét?
Azt hiszem, eddig sikerült, és van egy jel, ami segít. Boldizsár Ildikó a képzésen felhívta a figyelmünket, hogy ne ijedjünk meg, ha a kiválasztott mese elsőre ellenállást vált ki a kliensből: „szép mese, de nekem nem tetszik”, „nem érzem magamhoz közel”, „nem igazán értem”. Ebből lehet tudni, hogy jó volt a választásunk. Ha elsőre berzenkedik, az gyakran azt jelzi, hogy a mese pontosan betalált, és amikor elkezdünk vele dolgozni, csodálatos utak nyílnak meg.

Milyen elakadásban tud segíteni a mese? Illetve mikor nem lehet mesével dolgozni?
Gyakran hallottuk Ildikótól, hogy nincs olyan élethelyzet, olyan nehézség, amelyhez ne lehetne megfelelő mesét találni. Vannak ugyanakkor olyan komoly pszichés problémák, amelyeknél nem elég, ha mesével dolgozunk. Ilyenkor szükség lehet más típusú segítségre, akár gyógyszeres kezelésre is. Másrészt ahhoz, hogy mesékkel tudjunk dolgozni, a személynek is illeszkednie kell a meséhez. Fontos, hogy nyitott legyen a mesékre. Ha valaki lenézi a meséket, vagy azt mondja: „ez gyerekeknek való”, vagy „én gyerekként sem szerettem a meséket”, akkor nem a meseterápia a megfelelő út számára. De azzal, aki szívesen emlékszik vissza a gyerekkori mesékre, és nyitott erre a világra, azzal jól lehet dolgozni.

Ha egy mondatban kellene összefoglalnod, miért szereted ezt a módszert, hogyan válaszolnál?
Azért szeretem ezt a módszert, mert a mese biztonságos közös képzeleti teret ad. Ebben a térben ott a terapeuta és a kliens, aki hozza az élete gondját-baját. Sok embernek nagyon nehéz ezekről beszélnie, nehéz szavakba öntenie, mi fáj. Sokan küzdenek azzal, hogy ha rájuk irányul a fókusz, nem tudnak megnyílni. A meseterápiában viszont, amikor a meséről beszélgetünk, a kliens bármikor mondhatja, hogy ő most nem önmagáról beszél, hanem a táltos paripáról. Így anélkül tudja elmondani, mivel küzd, hogy direktben ki kellene mondania. A képek nyelvén beszélgetünk, amit ő is ért, én is értek. Ez egy biztonságos közös tér, ahonnan bármikor vissza is vonulhat: „Én csak Csipkerózsikáról beszéltem!”

Ha jól tudom, a pszichológia szakon is mesékkel kapcsolatban írtad meg a szakdolgozatodat.
Igen. Az egy hatékonyságvizsgálat volt egyénfókuszú kísérleti keretben, amelyben meseterápiás módszerekkel dolgoztam fiatal felnőttekkel. Olyan keretet kellett találni, amelyben mérni lehetett, mennyire hatékony a mesével való munka. A lényege az volt, hogy egy adott mese (A papucsszaggató királykisasszonyok) segítségével a kliensekkel nagyon strukturált mesefoglalkozás keretében egyéniben dolgoztunk. Azt vizsgáltam, hogy a Metamorphoses módszer alkalmazása képes-e mérhetően csökkenteni a túlzott közösségimédia-használatot. Ez egy pilot jellegű kutatás volt, de nagyon sok tapasztalatot adott arról, hogyan működik a mese felnőtteknél. Számomra az volt benne a máig ható élmény, hogy elképesztő módon ugyanazt a mesét, ugyanazt a feladatot mennyire másképp élték meg az emberek. Másképp fogtak hozzá a feladat megoldásához, mást láttak benne, ugyanaz a szimbólum mást jelentett nekik. Vagyis mindenkinek megvan a saját kapcsolódása a mesékhez.

Nagyon nagy eszköztára lehet a mesékkel való munkának. Mire gondoljon az, aki kíváncsian olvassa ezt az interjút: milyen is lehet a mesével való munka? Szavakkal dolgoztok, beszélgettek, rajzokat alkottok, vagy dramatikus elemekkel dolgoztok?
Pont ez a jó benne, hogy a terapeutának nagy szabadsága van. Nyilván, aki nem szeret rajzolni, azzal nem fogok rajzolni. Dramatikus elemekkel, zenével is lehet dolgozni, de én jártasabb vagyok a szavakban és a képzőművészetben.

A magyar népmesék – melyek nagyon közel állnak hozzám és hozzád is – vajon mit mondanak a nagycsaládosokról?
A mesékben rengeteg nagycsaláddal találkozunk. Hiszen, ha azt vesszük, hogy a királynak három lánya van, már az is nagycsalád. Aztán ott a szegény ember, akinek „annyi gyereke volt, mint a rosta lika, még eggyel több is”. Pont ez a két példa mutatja jól, hogy a nagycsalád a leggazdagabb helyszíneken is jelen van, meg ott is, ahol az élet alapvető feltételeit kell megteremteni. Olyan magyar népmeséket olvasva, amelyekben nagycsaládok szerepelnek, azt találtam, hogy rengetegféle helyzet jelenik meg, ezért nem lehet egy mondatban leírni, mit mond erről a magyar népmese. Azt viszont kijelenthetjük, hogy a nagycsaládos lét önmagában is nehezített terep a valóságban és a népmesékben is. Hiszen a nagycsaládban pusztán a családtagok számossága okán is több nehézség, konfliktus alakulhat ki, mint egy kislétszámú családban: testvérféltékenység, megélhetési gondok stb.
Azonban nemcsak a magyar népmeséknek, hanem általában a meséknek az az érvényes üzenete, hogy minden megoldhatatlannak tűnő problémából van kiút. Meg lehet találni a kiutat, csak kell hozzá küzdőképesség vagy néha a türelem, a várakozni tudás. Kibírni azt, hogy mondjuk egy kút mélyén aranyhal képében kell ellenni egy darabig – ami bizony nem könnyű életfeladat.

Vida-Baráth Márta
családterapeuta

A bölcs tölgyfa

Írta: Bruzsa Dorottya (9 éves)

Sűrű erdő közepén egy faházikó mellett állt egy öreg tölgyfa. Az évek során sok dolgot megfigyelt maga körül: a kismadarak csipogását, a bagoly huhogását, a nyulak nevetését, a mókusok ugrándozását és még sorolhatnám napestig. Az állatok sokszor a bölcs tölgyfához fordultak tanácsért, vagy ha valamiben nem értettek egyet.

Egy téli reggelen ez erdő összes lakója nagy zajra lett figyelmes. Ijedten szaladtak a tisztásra az öreg fához segítségért. Az öreg tölgy azonban tanácstalan volt, még sose hallott efféle hangot. Ahogy tanakodtak, a szarvas bátran előlépett:

– Én kimegyek az erdő szélére és megnézem, mi ez az éktelen robaj.

Az állatok helyeseltek, de azért féltették a szarvast, nehogy baja essen.

– Én is veled tartok! – szólt az erős medve.

Így hát ketten indultak útnak.

Óvatosan lépkedtek a hóban a hang forrásáig. Egyszer csak három alakot pillantottak meg, kezükben nagy fűrésszel. A két állat riadtan szaladt vissza a többiekhez.

– Embereket láttunk, kezükben hatalmas fűrészek, amikkel sorra vágják ki az erdőszéli fákat – szólt a medve.

– Mégis van egy ötletem! – kiáltott fel hirtelen az öreg fa. – Mikor a favágók alszanak, minden állat odasereglik az erdészházhoz és torkuk szakadtából harsogni kezdenek. Attól majd biztosan megijednek és az erdő közelébe se fognak merészkedni.

Úgy is tettek, ahogy a tölgyfa mondta. Amikor leszállt az éjszaka, odamentek az erdészházhoz és elkezdtek ijesztő hangokat kiadni.

A favágók riadtan keltek fel.

– Ti is halljátok ezt a hangot? – szólt az egyik.

– Mi lehet ez? – néztek egymásra rémülten.

Az állatok egyre hangosabbak lettek.

– Meneküljünk! – a favágók felkapták fejszéiket is szaladtak, amerre láttak.

Többet nem is merészkedtek erre a vidékre.

Az állatok hálásan megköszönték a tölgyfa segítségét és boldogan éltek tovább a békés erdő mélyén.

Gólyamese 

Írta: Rózsásné Gubányi Andrea

Kiterjesztette szárnyait és elrepült a közeli háztetőre. Onnan nézett körbe, közben az útra gondolt. Nemsokára el kell hagynia szeretett helyét, ahol született, ahol növekedett, ahol az első szárnypróbálgatásai voltak. Látta a közeli patakot, ahonnan anyja, apja a finom falatokat hozta. Később már ő is vadászgatott a környéken. Annyira a szívéhez nőtt ez a hely, és most itt kell hagynia. Anyja sokat mesélt az útról, a távoli országról: 
–    Csak repülünk és repülünk – emlegette. 
–    Nem fáradunk el? – kérdezte egyszer a kicsi gólya. 
–    Nem, mert a légáramlatok segítenek, csak kiterjesztjük a szárnyainkat és a légáramlatok visznek előre. 
–    Gyönyörű, majd meglátod. – bíztatta az anyja – Nagy földeket látunk majd magunk alatt, meg utakat, hegyeket, látjuk messziről a tengert is. Este leszállunk megpihenni, aztán folytatjuk az utat.
A kis gólya elmerengett, akkor még el sem tudta képzelni, de azért kíváncsi lett. 
És most, hogy közeleg az utazás, mintha mégis tartana tőle. Maga sem tudja, miért. Annyira jó itt, a kedvenc fészek, amit anyja és apja oly nagy szeretettel készítgetett. 
A falubeliek minden nap nézték, mikor érkeznek. Nevet is adtak nekik: Sára és Surri. Tavasszal apja, Surri jött először, csak úgy besurrant a faluba, még hideg volt. Elkezdte rendezgetni a fészket. Kidobálta a rossz ágakat és gyűjtött másikat helyettük, meg leveleket, puha mohát. Majd egy hét múlva megjött az anyja is. Már ketten készítgették az utódok helyét. Belekerültek a tojások és anyja nagy gonddal melengette, forgatgatta, hogy szépen, egyenletesen melegen tartsa. 
–    Eljött a nagy nap, amikor megmozdult a tojás és te kibújtál belőle. – mondta neki – Annyira boldog voltam. Csak hordtuk-hordtuk az ennivalót és te vég nélkül etted. Egy hét eltelt és kibújt a testvéred is. Nagyon örültünk. Már négyen ültünk a fészekben, és mi néztük, hogy gyarapodtok napról napra.
Jöttek nagy viharok, fújt a szél, vert az eső, de a jó szülők testükkel védték a kicsiket, nehogy bajuk essen. Majd jött a meleg, a hőség, akkor szárnyaikkal próbáltak árnyékot adni nekik. Növekedtek, gyarapodtak, majd elérkezett az első kirepülés ideje. A kis gólya félve állt a fészek szélén. Anyja bíztatta, ő kiterjesztette a szárnyait és először életében repült. Mámorító érzés volt, de hamar elfáradt. Leszállt a közeli villanyoszlopra megpihenni. Apja melléje szállt, majd rövid pihenő után visszatértek a fészekre. 
Ezt még sok repülés követte, egyre hosszabbak és egyre ügyesebben. És most eljött a nagy út, amire oly sokat gyakoroltak. Ősz van, és egyre többen, csapatokba verődve gyülekeznek, táplálkoznak, most még van miből. 
–    De hamarosan eljön az az idő, amikor már nem lesz elég élelem. Azért kell elvonulnunk messze délre, ahol bőven akad majd finom falat – meséli az apja. 
A rét közepén egyre többen gyülekeznek. Már learatták a búzát, de a szomszédos földeken még ott leng a kukorica. A gólyacsalád közben csipegeti a bogarakat, a közeli patakból kisebb halak, békák kerülnek a bendőjükbe. 
–    Indulnunk kell! – adta ki a jelzést a rangidős gólya. Lassan felemelkednek, csapatba rendeződve, hogy segítsék egymást a repülésben. 
A gyerekek a rét mellett állva figyelik a gólyák gyülekezését és indulását. 
–    Most mennek el! – kiált fel egy kisfiú, majd mindenki odasereglik. Nagy szárnyverdesés, kelepelés, majd emelkedés a magasba, és elindul a nagy csapat.
–    Isten veled, Sára, jó utat, Surri! – integetnek a gyerekek – Jövőre visszavárunk! 
Még hallotta a gyerekek hangját, de amikor magasba emelkedve csatlakozott a többiekhez, kiabálásukat elmosta a szél hangja. Ha eljön az ideje, biztosan visszatérek – gondolta –, majd átadta magát a repülés örömének. 
 

A Nap lázadása

Írta: Varga Tímea

A Hold már harmadik reggel hiába költögette a Napot. Az morcosan magára húzta a paplant, és azt mondta: „Annyira unom már, hogy minden nap én adom a fényt. Belefáradtam. Pihenésre van szükségem. Jó lenne, ha végre egyszer valaki nekem adna fényt. Különben is, fáj a torkom. Főznél nekem egy mézes kamillateát? A konyhában a polcon mindent megtalálsz hozzá." 
Mit volt mit tenni, a Hold kiment a konyhába, elkészítette a finom mézes kamillateát, és amikor bevitte, egyúttal gondosan be is takargatta a Napot, de úgy ám, hogy a paplan rózsaszín fele legyen felül, hogy az egész éjszakai sötétség után legalább egy kis hajnali derengés jusson az embereknek...
Amikor végzett, halvány sugarával minden nyitott ablakon bekukucskált és a földkerekségen mindenkinek elújságolta, hogy a Nap fáradt, beteg, fájós torokkal az ágyat nyomja, és arra van szüksége, hogy most ő kapjon fényt másoktól. Amikor ezt meghallották az emberek, állatok, fák, bokrok és virágok, sőt, még a kövek is, mind összedugták a fejüket és elkezdtek tanakodni, mi tévők legyenek, honnan kerítsenek fényt a fáradt és beteg Napnak. És ahogy tanakodtak, egyre többeknek támadt valami jó ötlete. A férfiak asszonyaik mosolyából gyűjtöttek fényt, az anyák pedig gyermekeik kacajából. A gyerekek a tó tükréről és a harmatcseppekből, a kutyák a macskák szemvillanásából. A virágok a hóvirág és a margaréta fehérségéből kértek kölcsön, a méhek a mézük csillogását adták oda. A rókák és a farkasok a szőrük fényét nyalábolták össze, a szentjánosbogarak pedig éjszakai fénypöttyeiket. Mindenki össze tudott szedni valamennyi fényt, még a sötétséghez szokott vakond is, aki földi üregében él. Sőt, a kövek is elzarándokoltak csillogóbb rokonaikhoz, a hegyikristályhoz, rubinthoz, smaragdhoz, kértek és kaptak is tőlük egy kis ajándék fényt, mert a Föld minden lakója vágyott a Nap jóságos, melengető sugarai után. Amikor végre együtt volt a sok-sok fény, amit a Napnak gyűjtöttek, olyan világosság támadt, hogy alig vették észre a Telihold érkezését. Csak ezüstösen csilingelő hangjára figyeltek föl:
– Ezt a sok fényt mind a fáradt és beteg Napnak gyűjtöttétek? – kérdezte.
– Igen – hangzott a felelet innen is, onnan is.
A Hold ekkor mosolyogva batyuba kötötte a sok fényt, vállára vette és fölsiklott a sötét égboltra. A Föld lakói csodálkozva néztek utána. A Hold ugyanis oly erősen világított az összegyűjtött sugaraktól, mintha ő maga lett volna a Nap. Az emberek, állatok, fák, bokrok, virágok és kövek ámulattal néztek először a hatalmas fényességre, majd egymásra. Nem is gondolták, hogy idelent a földön, saját otthonaikban, saját kertjükben ennyi fény van. Már éppen elkezdtek ujjongani, muzsikálni és táncolni, amikor a Hold a fényes terhével együtt egyszer csak egy szempillantás alatt eltűnt az égboltról. A Föld lakói abbahagyták az épp’ elkezdett viháncolást, mozdulatlanná merevedtek és elnémultak. Senki sem tudta, mi történt, de hamarosan kiderült: 
– Haha! Azt hittétek, meggyógyíthatjátok fénysugaraitokkal a Napot? Épp táncolni és viháncolni kezdtetek? Hát nem! Nem fogtok táncolni, nem fogtok viháncolni, és nem fogjátok meggyógyítani a Napot! Láthatjátok, hatalmasabb vagyok, mint apránként összerakott fénysugaraitok. Én vagyok az Áthatolhatatlan Végeláthatatlan Sötét Felhő. Eltakarom előletek a Holdat és eltakarom előletek a Napot is, aki különben már lassan nélkületek is meggyógyul. Azért, mert barátotok, a Hold, agyonitatta kamillateával. De amíg itt vagyok, nem tud benneteket melegíteni, nem tud nektek világítani. 
Az emberek, állatok, fák, bokrok és virágok, sőt, a kövek is búsan lehajtották a fejüket, és pityeregve hazamentek. Az Áthatolhatatlan Végeláthatatlan Sötét Felhő pedig elégedetten dörzsölte össze a tenyerét. Napokig eltakarta a Napot és a Holdat, és az emberek szomorúan tették a dolgukat. 
Egyszer aztán hatalmas csattanásra lettek figyelmesek. Egy hatalmas fenyőfába belecsapott a villám. A fa reccsenve ketté tört, mégsem figyelt rá senki. Mert a Villám egy pillanatra bevilágította a földet, és azt kiáltotta: 
– Elég!
És amikor újra sötétbe borult a világ, akkor már látszott, hogy az Áthatolhatatlan Végeláthatatlan Sötét Felhő is ketté tört. És ekkor haragos csata kezdődött a Villám és a felhő közt, és az Áthatolhatatlan Végeláthatatlan Sötét Felhő hamarosan összetöredezve, darabokban hevert szerteszét a kristálytiszta égbolton.
Míg a küzdelem tartott az áthatolhatatlannak és végeláthatatlannak hitt Sötét Felhővel, a Hold kitartóan sétált a felhő mögött a Nap háza felé. Ő jól látta a Napot. Minket, embereket nem látott, de tudta, hogy várjuk a Nap gyógyulását és melegítő sugarait. Ahogy közeledett, már messziről látta, hogy a Nap kicsit jobban van, mert kint könyökölt a muskátlis ablakában. De amikor meglátta a Holdat fényes batyujával a vállán, gyorsan visszahúzódott a szobájába, bebújt a takaró alá, úgy várta örömtől könnyes szemmel, kipirosodott arccal a Föld lakóinak ajándékát, a Föld sugarait. Amikor a Hold belépett, újra kért tőle egy bögre kamillateát, az utolsót. És amíg a Hold a konyhában serénykedett, addig ő gyönyörködött a fénynyalábokban, amiket a Föld lakói küldtek neki. Megpróbálta összeszámolni, de bizony, nem sikerült, mert sokan voltak, és mert virgonckodtak. Végül kosarakba szortírozta őket, minden szobába tett belőlük, és ahányszor rájuk nézett, felderült az arca. Hálája jeléül kertjének virágaiból szivárványhidat épített, hogy azon a Hold kényelmesen hazaszánkázhasson. Végezetül pedig megüzente a Föld lakóinak, hogy ezután mindig, minden nap felkel, és még ha beteg is, legalább egy kis fényt és egy kis meleget ad nekik. Így is történt. Azóta minden nap ránk kukucskál a Nap, hogy nekünk is legyen kedvünk fölkelni. Néha küzd az áthatolhatatlannak és végeláthatatlannak hitt sötét felhőkkel, de végül mindig győz.
 

Tökfilkó

Írta: Varga Tímea

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy legény, úgy hívták, hogy Tökfilkó. Azért volt ilyen furcsa neve, mert bizony egy kicsit kolontos volt, azaz butuska, aki nem mindig jött rá, mit kellene tennie, így néha pórul járt. Viszont nagyon kedves fiú volt, folyton mókázott, mindenkit megnevettetett maga körül, kedves volt és segítőkész, így mindenki szerette, de sajnálták is, hisz’ olykor pórul járt, mivel kolontos volt. 
Történt egyszer, egy gyönyörű téli napon, amikor szikrázott a hó a napsütésben, hogy Tökfilkó elindult sétálni. Vonzotta a friss, hűvös levegő, a lába alatt ropogó hó és a táj csendessége. Amint ment, mendegélt, sőt, ugrabugrált is a hóban, egyszer csak meglátott a távolban egy gyönyörű dombot, amit épp’ megsütött a nap, így vakítóan világítottak hófehér lankái. Elhatározta, hogy oda még ma mindenképpen eljut. Egész délelőtt gyalogolt a hóesésben, és amikor már ott volt a dombon, a havas-zúzmarás erdőszélen, megpillantott egy hófehér ruhás, aranyhajú gyönyörű lánykát. Tökfilkó megállt és csodálkozva kérdezte:
–    Ki vagy te? 
–    Én vagyok ennek az erdőnek a gazdája. Ha belépsz és megismered, engem ismersz meg. A benne levő források az én ötleteimből, a benne levő tavak, az én könnyeimből születtek. A fák kusza ágai az én kuszaságaim, a tisztásai pedig az én békességem. Minden szépség, amit benne találsz, én vagyok, és minden csúfság is én vagyok – válaszolta az aranyhajú, fehérruhás lány.
–    Csúfság? Nohiszen, azt nem sokat látok benned – szólt vidáman Tökfilkó.
–    Pedig bennem is vannak, ha bemész, majd meglátod.
–    Bemehetek? – kérdezte megilletődötten Tökfilkó.
–    Hát persze – hangzott a kristálytiszta válasz, melyet a fákon csüngő zúzmarák csilingelése is megerősített. – Lépj csak be bátran!
Tökfilkó vidáman belépett, sőt, nem egyszerűen belépett, hanem egyenesen bebukfencezett. Jó volt neki bukfencezni a puha hóban, és örült, hogy bebocsátást nyert ebbe a különös erdőbe.
A fák mosolyogva fogadták, és a köztük bujkáló szellő megcirógatta Tökfilkó kipirult arcát. A szellő ugyanis az aranyhajú lány öröme volt. Igen megtetszett neki Tökfilkó vidámsága, kedvessége, sőt, még a kócos haja és a bukfence is. Arra gondolt, aki ilyen örömmel tud bukfencezni a hóban, az csak jó ember lehet. Örült, hogy a fiú kíváncsi az erdejére, ezért utána settenkedett, hogy meglesse, hogy’ tetszik neki. Halkan kuncogott, amikor látta, hogy megbotlik egy kiálló ágban, hisz’ tudta, hogy a nagy hóban nem ütheti meg magát. 
Tökfilkó, ahogy ment mendegélt, elért egy csillogó vizű tóhoz. Kíváncsian belemártotta kezét, és meglepetten érezte, hogy a vize meleg. – Hát persze, hisz az aranyhajú lány könnyei – jutott eszébe –. A könnyek pedig forrók. Körülnézett, nem látja-e valaki, majd miután meggyőződött róla, hogy senki sincs a környéken, még egy árva cinege sem, gyorsan ledobta a ruháit és megfürdött a melegvízű tóban. Kellemesen simogatta a bársonyos langyos víz, bár, kicsit elszomorodott, lelkében megérezte a szomorúságot, a lány szomorúságát, amiből a gyönyörű tó keletkezett. Gyorsan kimászott, elbúcsúzott a tóban élő színes halacskáktól, amelyek a lány könnyek mögötti mosolyaiból születtek, majd felkapta ruháit, és kíváncsiságtól hajtva tovább sietett. Közben az aranyhajú fehérruhás lány, az erdő gazdája, óvatosan követte. Örült, amikor látta a fiú önfeledt lubickolását a tóban, és tetszett neki, hogy megbarátkozott a színes halacskákkal is. 
Tökfilkó ment, mendegélt és elérkezett egy gyönyörű tisztáshoz. A tisztás tele volt virágokkal, amelyek az aranyhajú lány szépségéből és kedvességéből fakadtak, ám most hó és zúzmara takarta őket. De a rét így is hívogató volt. Hatalmas fényesség uralkodott benne, és ahogy Tökfilkó felnézett az égre, látta, hogy a nap szivárványszínű sugarakkal süt le a zúzmarás-virágos rétre. A színes sugarak sorban érkeztek: először a vörös, ami a nyári pipacsra emlékeztette. Ez volt a lány zavartan piros arca. Zavarában ugyanis mindig elpirult, ha meg kellett szólalnia. Utána érkezett a narancsszín, amely Tökfilkót a konyhaasztalon várakozó narancsra emlékeztette és az aranyhajú lány szeretetéből fakadt. Nyomában szorosan a sárga jött, a napsütés, a búzakalász és a kikerics színe. Ez az aranyhajú lány irigységéből fakadt. Irigyelte a szomszéd dombok szomszéd lányait, akikről azt gondolta, hogy boldogabbak, mint ő. De ezt Tökfilkó, szerencsére, nem tudta. A sárga után érkezett a zöld, a tavaszi füves rét színe, ami a lány reménységéből született. Őt követte a kék, ami Tökfilkót a határtalan égboltra és a határtalan tengerre emlékeztette, és a lány határtalan kedvességéből született, és utoljára érkezett az ibolyaszín, amely, mint a neve is mutatja, olyan volt, mint tavasszal a fű közt megbújó ibolya, és a lány jóságából született. Tökfilkó, mikor felfedezte a napsütés eme színkavalkádját, úgy gondolta, itt feltétlenül meg kell pihennie. Letelepedett egy hólepte, kicsi fatönkre, arcát a napfénybe tartotta, és átadta magát langyos melegének, azaz maga sem tudta, de az aranyhajú lánynak. Aki messziről nézte őt, és ujjongva látta, hogy Tökfilkó jól érzi magát nála. Aztán a lány kisvártatva odalépett a fiúhoz, a hó alól csendben kikotort egy puha levelet, ami talán épp’ ibolyalevél volt, két tenyere közt megmelengette, és óvatosan, hogy fel ne ébressze az időközben álomba szenderült Tökfilkót, orrára illesztette a levelet, hogy a nap meg ne égesse. 
Amikor a fiú felébredt, csodálkozva söpörte le orráról a levelet, majd fölállt, nagyot nyújtózott, még egyszer belenézett a szivárványsugarakba, majd bukfencezett és cigánykerekezett, hogy egészen széttúrta a szép rét sima hótakaróját. Kicsit morgott is a fázós rét, de aztán hamar megnyugodott, mert meglátta a közeledő hófelhőt, tudta, nemsokára újra esni fog, újra lesz rajta szép sima, lágyan ölelő hótakaró. Tökfilkó pedig dudorászva tovább sétált. 
Egyszer csak elérkezett egy útkereszteződéshez. Tétovázott, merre menjen tovább. Ahogy kíváncsian jobbra nézett, azt látta, ott már nem csillog az erdő, hanem sötét homályba borul. Megborzongott, arra gondolt, talán arrafelé lehetnek a lány csúfságai, amelyekről az erdőszélen beszélt. Arra nem volt kedve menni, inkább balra indult a csillogás felé. Jól is tette, legalábbis ő úgy gondolta, és az aranyhajú lány se bánta. Ugyanis nemsokára kristálytiszta forrásokra bukkant. Nem is egyre, hanem éppen hét forrásra. Emlékezett rá, hogy a források a lány ötleteiből fakadtak. Tetszettek neki, ivott a vizükből. Mindnek picit más íze volt. Az egyik kicsit elbódította, attól a táj kicsit világosabbnak tűnt. A másiktól könnyebbekké váltak a léptei. A harmadiktól melege lett, le kellett vetnie a kabátját. A negyediktől nem tudta abbahagyni a mosolygást, az ötödiktől szamócaszemeket talált a hó alatt, amelyekkel elverte éhét, a hatodiktól kissé bánatos lett, a hetediktől pedig táncra perdült. De ezt már az aranyhajú lány sem nézhette tétlenül, előbújt a közeli fa mögül, odabújt a táncoló Tökfilkó karjai közé, és együtt táncoltak, míg csak bírtak, míg csak alkonyodni nem kezdett. Akkor a lány hirtelen eltűnt, és Tökfilkó újra egyedül folytatta útját a varázserdőben. Hamarosan egy kunyhóhoz ért, aminek igen megörült, mert kezdett már besötétedni, a gyomra is korgott, a nap se melegítette már, így hát illedelmesen halkan bekopogott. Aki pedig az ajtót kinyitotta, nem volt más, mint az aranyhajú lány. Most hófehér gyapjúkendő volt a vállán és öröm csillogott szemében, ahogyan Tökfilkóra pillantott. Kedvesen beinvitálta:
–    Kerülj beljebb! Sütöttem neked friss cipót, van hozzá finom tökmagolaj, abba mártogathatod, utána lesz meleg almás és diós rétes és finom bor. 
A fiú örömmel asztalhoz ült, a kályha közelébe, és evett-ivott jó kedvvel. Közben vicceket mesélt, az aranyhajú lány meg nagyokat nevetett. Kerek szemmel nézte a jóízűen falatozó fiút, örömmel hallgatta jobb és rosszabb vicceit. Gyönyörűnek látta kerek fejét, göndör-kócos haját, simogatónak érezte öblös-mély hangját. A vacsora végére azon kapta magát, hogy fülig szerelmes Tökfilkóba. Aki azonban ezt nem vette észre, vagy csak nem akarta észrevenni. Ki tudja… Az biztos, úgy elfáradt, hogy ott az asztalnál elnyomta az álom. 
Másnap kora reggel az aranyhajú lány kiment a kunyhó elé, megmosdott a hűvös hóban, ettől bőre felfrissült és kipirult, majd szépen felöltözött, felvette anyjától örökölt menyasszonyi ruháját. Hogy kicsit siettesse Tökfilkó ébredését, rántottát sütött, kávét főzött, és az illatok, ahogy remélte, valóban fölébresztették a fiút. 
Tökfilkó jóízűen megreggelizett, de bizony, nem vette észre, hogy az aranyhajú lány menyasszonyi ruhában van, nem vette észre vágyakozó pillantását. Így megköszönte az előző napi vacsorát, az éjszakai szállást, a mai reggelit és elindult hazafelé. Sietett, mert arra gondolt, anyja meg fogja szidni, hogy ilyen hosszú időre elmaradt otthonról. 
Az aranyhajú lány utána szólt: 
–    Megmártóztál könnytavamban, napoztál sugaraimban. Megismerted titkos ösvényeimet. Jóízűen ettél a cipómból, tökmagolajba mártogatva. Ettél a rétesemből, ittál a boromból. Nálam aludtál. Együtt álmodtunk. Felvettem anyámtól örökölt menyasszonyi ruhámat, mert azt hittem, velem maradsz. Mégis elhagysz?
De a kolontos fiú ebből már semmit sem hallott. Gondolatai messzire jártak.
Nem ez volt az első eset, hogy veszni hagyta szerencséjét, nem is ez lesz az utolsó.
Az aranyhajú leány pedig csalódottan leroskadt egy hólepte fatönkre, fejét kezébe temette, és erdejében nemsokára új, szikrázó tavak születtek langyos vízzel, színes halacskákkal.